Na heló, bébi. Hiányoztam?

Na heló, bébi. Hiányoztam?

Hogy hol jártam? Fú, figyu, hogy én téged nagyon, mindig, meg bármikor, de ezt most tényleg nem akarod tudni.

Na jó, elmondom, de ne akadj ki.

Szóval volt ez a csaj. Na persze ezen nincs mit szégyellni, hát mert hogy gondolom neked is voltak, már hogy nem csajok, bár akár csajok is.

Nem tudom, voltak csajaid?

Na mindegy, szóval hogy volt ez a csaj, egy kocsmában találkoztunk. Hogy mi? Neem, a nevét tényleg nem akarod tudni. Na jó, ha így ragaszkodsz hozzá, Laurának hívják.

Szóval Laurával a kocsmában találkoztam, biliárdoztunk, és füst volt, meg be voltunk baszva, mint a szamár, hát ismersz. Aztán éppen jött ki a vécéből, csapódott az ajtó, ő meg megállt ott, jó középen, hogy mindenki lássa, és villogó szemekkel, mint a macska, egy nagy macska, na jó, szóval mint egy kurva oroszlán, ott állt, és nézte, kit lehetne levadászni.

Én meg ott állok, nem túlzok, mint egy kibaszott gazella, és hát el tudsz engem úgy képzelni?! És csak fohászkodtam, hogy kurva oroszlán, csak engem hagyjál békén, de nem bazmeg, hát odajött és kivette a cigit a számból, beleszívott aztán eldobta, én meg néztem, hogy még egy csomó dohány volt benne, ő meg hogy, hát majd előveszel egy másikat, nagyfiú.

Nem kacsintott, de mindenki tudta, és hát bazd meg, te kurva oroszlán, velem aztán nem szórakozol, gondoltam, és ellöktem, de bedühödött a ribanc és rám ugrott. Karmolt, ahol ért, na mondom ez nem tréfa, őrült ez a ribanc, na jó, én jól megdugom, vagy valami, ha már itt ugrál rajtam, hát magának kereste a bajt.

Ó, de hogy bazdmeg bébi, mondtam, hogy nem akarod tudni. Na jól van, ne sírj, itt egy zsepi, na, csak hagyd már abba.

Szóval felvittem, és rám ugrott a kiscsaj, nem viccelek, tényleg kicsi volt, de gyors, meg erőszakos, hát tudod, ahogy egy oroszlánt képzelsz, hát nem véletlen. Aztán, bazdmeg bébi, ilyet én még nem pipáltam, azt mondta, jó volt, kösz, és lelépett. Kisétált azon a kurva ajtón, vissza se nézett, annyit se mondott, majd hívlak, csak kisétált és lelépett. De tőlem nem szoktak lelépni, vágod, bébi? Hát te leléptél? Nem. Hát az a másik lelépett? Az sem. Na jó, az a vörös, na tudod, na az lelépett, de az nem számít, akkor te is ott voltál, és te nem léptél le, na, hát mondom, hogy az nem számít. Na és akkor ott ültem az ágy szélén, szívtam a cigimet, és arra gondoltam, hogy ilyen bazmeg nincs, hogy ez nem történik meg. Hogy ez most nem hagyott itt engem. Lehet, hogy én küldtem el. Lehet, hogy én küldtem el?

Lófaszt küldtem el én, lelépett. Na jó, de most itt vagyok, ne sírj már, hát látod, hogy itt vagyok, most mi bajod. Ne csináld már, bébi. Nem kell ez, hát tudod, hogy a végén mindig visszajövök. Néha el kell mennem, tudod, jó persze, tudom, hogy egy fasz vagyok, meg te nem ezt érdemled, na de azért nem kell sírni, vannak nálam sokkal jobbak, akik a lábad nyomát is megcsókolnák, hát tudod, ismered őket, ott van például az a kettő, tudod, amelyiket megütöttem, mert nyomult rád, meg az a másik. Na, hát azok például. Hát tudod, hogy van egy csomó másik. Na de most már itt vagyok én is, de tényleg, hát most miért sírsz? Jól van jól van, na hagyd már abba. Tessék, itt a zsepi. Na elég lesz már, bújj ide hozzám.

Bazdmeg bébi, hiányoztál.

Szerelmünk rövid története.

Csókot vártam. Te viszont arcon köptél és kiröhögtél.

Esetem a sporttáskás pasival.

Torkom szakadtából üvöltöttem, beleborultam az ágyba, vergődtem, mint egy szerencsétlen aranyhal, akinek összetört az akváriuma. Aztán feltérdeltem, és gondosan ügyelve arra, hogy semmiben ne tegyek kárt, teljes erőmből a falhoz vágtam a párnámat. Jó nehéz párnám volt, szóval azonnal lezuhant.

A nyomorult életemben még erre sem vagyok képes. Tisztességesen rombolni.

Pedig már vagy százszor megtettem volna, csak hát utálok takarítani. Ha meg összetörnék valamit, nekem kéne rendet tennem. Mi a jó abban, hogy rombolok, ha közben arra gondolok, hogy baszki, most földhöz vágom, de később úgyis én szedem fel. Az egyetlen dolog, ami itt össze van törve, az a szívem, mert ez a pöcs, ez a rohadék, ez a nagybetűs FÉRFI annyit se kérdez, mikor haza téved, hogy mi van velem, felőle aztán el is tűnhetnék, lehet, hogy három hét múlva észrevenné, hogy 'jé, mintha feltűnően nagy csend lenne'. Pasi. Hát rohadj meg, ha kérhetem.

Nem szoktam veszekedni vele, nem szoktam kérdezősködni, nem szoktam számon kérni, lehet ez a baj. Mert hogy csak magamban őrlődök, és amikor már sok, amikor már nem bírom, akkor felrobbanok, kirobbanok, visítok, sikítok, üvöltök, artikulálatlanul, mint egy vadember, és úgy csinálok, mintha lerombolnám a lakást, de nem, mert akkor utána takarítanom kéne, és új dolgokat vásárolni. Ezért csak a párnákat dobálom, meg egyszer felrúgtam egy széket. De akkor egyből fel is állítottam, és bocsánatot kértem tőle. Egy rohadt széktől. Harminchárom éves vagyok, és BOCSÁNATOT KÉREK EGY ROHADT SZÉKTŐL. Tuti valami gyerekkori baromság, szóval KÖSZ ANYÁM, kösz APÁM, kösz tesó és kösz szomszéd, hogy ilyen elcseszett ember lett belőlem, hogy egy rohadt széktől is bocsánatot kérek. Animizmus, úgy nevezik a pszichológiában, és a három éves gyerekekre jellemző. HÁROM baszki, nem harminchárom. Harminc rohadt évvel vagyok elmaradva a fejlődésben.

A Férfi meg, persze, nyugodtan kávézgat valahol, és bókokat dobál a pincérnőnek, az meg elpirul, és azt hiszi, hogy komolyan gondolja, de ez a tetű soha semmit nem gondolt még komolyan az életében, azt leszámítva talán, mikor kipattant a fejéből az az elképzelés, miszerint én majd eltartom őt, ő meg majd havajozik a lakásomon, amíg én melózok. Hát tudod mit? Rohadj meg, és nem.

Ekkor fogtam meg a cuccait, és az igényes sporttáskájába gyömöszölve kivágtam a lépcsőházba.

Nem jó – gondoltam –, a szomszédok látják, kérdezősködnek majd.

Kirohantam, behoztam a cuccot. Legszívesebben leköptem volna, de hát mégsem, mert szegény táska. KÖSZ, baszki, kösz. Pedig kifejezetten ronda és kopott.

Kivágom! Kivágom az ablakon! Tíz emeletesben lakom, tíz emeletről bárki kidobhatná. - Nagyszerű ötlet, már fogtam is, és cipeltem az ablakhoz. Csakhogy az összes rohadt ablakon rohadt szúnyogháló van a rohadt szúnyogok ellen. Na jó. Kit érdekel. Kinyitottam az ablakot, és teljes erőmből nekivágtam a táskát a hálónak. Tudod mi történt? Kiszakadt. Már hogy a háló. Kiszakadt, de nem annyira, hogy engedje kiesni a táskát, ami így leesett, ráesett egy ronda művirágot tartó ronda vázára, ami összetört. Szóval takaríthatok. Ó a büdös...

Tudod mit? Rohadj meg, ha már kiszakadt a háló, akkor legyen valami értelme. Tényleg kivágom a táskádat – ki is vágtam. A nyolcadikról. Nem hallatszott fel hozzám a puffanása.

Aztán mentem a konyhába a seprűért, és felsöpörtem a váza törmelékeit. Leültem a sarokfotelre, bekapcsoltam a Tvt és kikapcsoltam az agyam.

Nem tudom, mi történt, vagy mennyi idő telt el, de egyszer csak égzengéshez hasonló ricsajjal dörömbölt valaki az ajtómon. Na vajon ki... hallottam, ahogy üvölt, majdnem olyan artikulálatlanul, mint én korábban, annyit tudtam kivenni belőle, hogy mit képzelek magamról, meg hogy egy utolsó... de nem voltam hajlandó felkelni és ajtót nyitni. - Majd elmegy – gondoltam. Feltekertem a TV hangerejét.

Hirtelen, ahogy szinte beleremegtek a falak az ajtó felől érkező üvöltözésbe, soha nem tapasztalt nyugalom járt át. Kicsit olyan volt, mint a leszokást követő első szál cigaretta. Ahogy szétfut a nikotin a szervezetedben, bizsereg a lábad, és egy fél percre úgy érzed, ez a zen állapot. Vagy az első korty forralt bor, miután átfagytál a korcsolyapályán.

Csend lett. - Megunta – gondoltam. De aztán matatást hallottam a zárnál. - Nem. Rájött, hogy van kulcsa. Tíz perc üvöltés után. A Férfi. Az Ész – röhögnöm kellett.

Bejutott. Belépett a szobába. Nem néztem rá, de éreztem, hogy a nyugodtságom elszállt, és vibráló feszültséggel telt meg a szoba. Borzasztó érzés volt, dühös lettem, olyan dühös, hogy könny gyűlt a szemembe, pedig nem akartam sírni.

- Ez mi volt? - kérdezte. Nem kiabált. Nem feleltem. - EZ MI VOLT? - most már üvöltött. Vörös volt a feje, de nem folytatta. Csak ennyit akart tudni. Hogy ez mi volt. Továbbra sem feleltem neki. Remegett a kezem. - A kávézós tyúk a bajod? - Dehogy. Te vagy a bajom. De továbbra sem feleltem. - AZ? - „Az”, milyen kedves, végül is egy emberről beszélsz... - SZÓLALJ MÁR MEG. HONNAN A BÜDÖS... - félbehagyta a mondatot. Higgadt hangon folytatta – honnan tudjam, mi bajod, ha nem mondod el?

Ez a mondat 180-ra vitte a vérnyomásomat, mi az, hogy honnan tudja, amikor három éve élünk együtt. Azt gondolná az ember, ennyi idő után ismer annyira, hogy rájöjjön, hogy az a bajom, hogy kapcsolatban élünk, elvileg, de gyakorlatilag mégsem, gyakorlatilag van egy pasi a lakásomban, akit eltarthatok, és néha szét is tehetem neki a lábam, és ezért még hálásnak is kell lennem.

Ránéztem, és eleresztettem egy gúnyos „ha”-t. Ott lógott a kezében az igényes sporttáskája.

- Na elmész Te... - levágta mellém a kulcsot, és kiment. Nem vágta be maga után az ajtót. Azt hiszem, azt várta, hogy majd utána megyek. Vagy, tudta, hogy ha becsukja, nem jut vissza soha. Ettől talán félt. Sőt, ebben egészen biztos vagyok. Régebben sosem gondoltam, hogy ő bármitől is félne. Csodáltam is ezért.

És én nem mentem utána. És ő beszállt a liftbe.

És nem hallottam felőle többet.

És a kulcsa azóta másnál van.

És ez a más nem jár kávézókba nélkülem, és nem bókol pincérnőknek.

Ez a más szerelmes belém, biztonságot nyújt.

És ez baromi unalmas.

A fénykép.

- Elmondanád nekem, mit látsz a képen?

- Szomorúságot.

- Ez érdekes. Én egy szobát látok rajta.

- Ugyan. A szobát bárki láthatja. A méretét meg tudjuk állapítani a bútorok méreteiből, és az arányokból, látjuk, hogy milyen szoba ez; de tudjuk-e, hogy ki lakik ebben a házban, milyen ember az illető, és mivel tölti a napjait?

- Te tudod?

- Igen.

- Elmondanád?

- Hát, ha maga tényleg nem látja... ez egy nappali. Egy szomorú ember nappalija. Ez az ember egyedül él, egyedül egy nagy házban. Régiek a bútorai, valószínűleg a nagyszülei házából valók, csak nincs szíve megválni tőlük. Ez az ember nap mint nap munkába megy, de a munka teher számára, nem élvezi, amit csinál. 9-től 5-ig dolgozik, ezért 7-kor kel és 6-ra ér haza. A reggelije mindig rövid kávé sok tejjel. Ezt szereti. Egy irodában dolgozik, ahol az egyetlen öröme a tűzőgépek kattogása, és bosszantja a bejáratnál a fogorvosi reklámplakáton a nő őszintétlen mosolya. Igazából minden reklám mosolya bosszantja, mert természetellenesnek találja őket, és utálja a természetellenes dolgokat. Fél a kopasz emberektől, és azoktól, akiket megvertek és monoklijuk van.

Mire este 7-re hazaér a munkából, csak arra van ereje, hogy bontson egy sört – szíve szerint kávét inna, de azt nem lehet este 7-kor. Bosszantja, amikor szisszen a sörös doboz, mikor kinyitják, ezért üveges sört vásárol, de bosszantják a kallódó fémkupakok is, ezért ezeket a levétel után azonnal a kukába dobja. Leül a TV elé, és baromira utálja, hogy csak egy módon tudja bekapcsolni azt: hogy az esti híradó közepébe csöppenjen. Mindig a kanapé közepére ül, élvezi, hogy nem ül mellette senki. Bár ez magányosságára emlékezteti, amitől ideges lesz, ezért, hogy nagyobb helyet foglaljon el, széttárja karját, felteszi a lábát az asztalra – ettől a rutintól már megkopott az asztal, és kidörzsölődött a fotel – és minél gyorsabban tovább kapcsol a hírekről.

Ha még nem lett volna egyértelmű, ez az ember egy férfi, egyedül él, és nem sok boldogság jutott neki az életben. A kopott, öreg szekrényének a belsejében van egy tükör, valószínűleg törött. Ezt onnan tudom, hogy a nagymamámnak ugyanilyen kopott, öreg szekrénye van, és van benne tükör. Az nem törött, de csak azért, mert a nagymamám nem nézegette benne magát sokszor. A nagymamám boldog ember. A boldog emberek nem sokat nézegetik magukat a tükörben.

Nincs felesége, sem gyermeke, hosszú párkapcsolata sem volt soha. Igazából semmi örömforrás nincs az életében (a tűzőgépek kattogását és a kávét leszámítva). Nem teszik boldoggá a finom ízek, a pihenés, vagy egy jó film, hiszen magányos, és a magány elszomorít.

- Ezt mind erről a képről állapítottad meg?

- Igen.

- Érdekes.

Még akkor is, ha...

Boldog vagyok.
Még akkor is, ha
esik.
A kívánságom szolgák
nem lesik,
de megkenem magamnak a kenyerem,
és a fáradtságom is egyedül heverem
ki,
ami abból adódik, hogy sokat járok el,
bár igaz a pénz nem, maximum
néhány ötlet vet - ődik fel.
Gondolom majd elmúlik,
másodszor is benő a fejem lágya,
de ha nem, legfeljebb megkapom,
hogy "az apja lánya".

Mosolygok, még akkor is,
ha fázom, és fáradt meg nyűgös vagyok,
mert legalább velük fázom, és miattuk
nem alszom,
és majd mosolygok akkor is, ha
az esti sztorikat visszahallom,
mert, hogy elmesélik az tuti,
hogy hallja a sok Husi, meg Nyuszi,
hogy rajtuk kívül is van élet,
mert ki ne akarná bebizonyítani,
hogy "ha te nem vagy ott,
én még akkor is élek".

Nevetek, még akkor is,
ha savanyú a bor és keserű a sör,
meg ha nagyon kell pisilnem,
de hosszú a sor,
és akkor még jobban kell,
mert a nevetéstől ugye rázkódok,
a rosszra meg lassan rászokok,
pedig figyelmeztettek, és mondtam,
hogy "persze",
de már nem olyan őszinte, hogy
cigit kérsz-e?

Nem jó ez így, még akkor sem,
ha élvezem.
Jobb, ha a visszautat megkeresem,
gondolataim meg inkább novellákba,
nem pedig rímekbe szedem.

Két fél, nem egy egész.

Ezt ma találtam, 2011.11.06-ról való.

Kézen fogva sétáltunk a szürkületben. A tavaszi ágak összehajoltak felettünk, csend volt, nem hallottunk madarakat, nem hallottunk más embereket. Mi is csendben lépkedtünk egymás mellett, figyeltük a csendet. Szavak nélkül beszélgettünk. Rá-rápillantottam, s ő vissza, szelíd mosolyokat küldtem felé, neki pedig csillogott a szeme. Barna haját borzolta a szél. Nekem fázott a nyakam, még hűvösek voltak az esték; Tél anyánk még körüllengte a Tavaszt.

Aztán megtorpant. Kezem kicsúszott az övéből, ahogy én léptem tovább, s mivel nem állított meg, tovább sétáltam. Szerettem, sőt!, de már elegem volt abból, hogy mindig én várok rá. Mindent megtettem érte, de ez már sok volt. Sokan bántak velem rosszul, habár én mindenkihez csupa szeretettel fordulok; vagy talán pont ezért. Sokat szenvedtem, amíg ő és én egy pár lettünk, és mindenki tudta, hogy megérdemlem a boldogságot. Boldog voltam, de ugyanakkor szenvedtem is, ott belül; azt éreztem, kötelességből van velem. Pedig azt mondta, szeret.

Én csak… nem értem a világot. Ahogy egyedül lépkedtem tovább, tudtam, hogy lassan eltűnök a kanyarban, már nem fog látni, és nem jön utánam. Nem kérdezem, miért, már nem érdekel. Én csak erre vagyok ítélve. Magányosságra. Szeretek, és szeretek szeretni. De nem tudok úgy tenni, mintha jól lenne, hogy mindenki, aki fontos számomra, természetesnek vesz, és úgy kezel, mintha nem egy barát, hanem egy szolgáló lennék. Amikor éppen unatkoznak, jó vagyok, időtöltésnek. De mikor nekem lenne rájuk szükségem, nincsenek sehol. Nem tudom, hányszor voltam igazán szerelmes. De belé az voltam. Belé tényleg. Sosem volt életemben szebb pillanat, mint mikor ő megcsókolt. Minden érintésétől kiráz a hideg, ha meglátom, remegek, és a gyomrom fel-alá ugrál. Szinte lázasnak érzem magam, úgy elpirulok, ha a közelemben van, és én valami butaságot csinálok.

Talán a szeretetemmel üldözöm el. Miért nem olyan nyitottak az emberek mind, mint én?!

Én csak már nem bírtam tovább. Muszáj volt megállnom, szólni akartam, de ő tovább sétált, és nem nézett vissza. Talán érezte, hogy én nem azt érzem iránta, amit kellene, és hiába csodálatos valaki, képtelen vagyok még egy percet eltölteni mellette. Aranyból van a szíve, tudom, hogy meg kéne becsülnöm a szerelmét, de már így is túlléptem a saját határaimat. Túl ragaszkodó, túl hűséges. Nem kell sosem aggódnom miatta, nem kell félnem, hogy rosszat hallok róla, mert sosem tenne semmit ellenem. Nekem balhé kell, és veszekedés. Egy zűrös kapcsolat, amin az emberek nem tudnak kiigazodni, de még én magam sem.

Nem indultam el vissza, sem utána. Nem reméltem, hogy visszajön, sőt, inkább azt, hogy soha többé nem látom. Két fél vagyunk, de együtt nem egy egész. Inkább még kevesebb. Bárhová mentünk, körbenéztem, és láttam, hogy az emberek tudják, hogy egyikünk sem boldog. Egy bárban történt, hogy én táncba vittem egy barátomat, ő pedig egyedül, magányosan ült tovább, de ha valaki felkérte, nem ment vele, arra várt, hogy én visszatérjek hozzá. Azt mondja, sokszor hagyom cserben. Én azt mondom, csak próbálok úgy tenni, ahogy én szeretném, hogy velem viselkedjenek. Erre mindig a fejét csóválja, és azt gondolja, ő soha nem tudna így megszégyeníteni engem. Nem érzi jól magát velem. Én sem vele. Hát akkor miért vagyunk együtt? Ennek próbáltam én azon az estén véget vetni, talán sikerült, talán örökre.

Ők ketten aztán újra találkoztak. Nem tudnak egymás nélkül élni, hisz bár még nem egészek, a két fél majd összecsiszolódik, s a végére talán egy egész szép életutat kapunk.

A két felem mindig vitatkozni fog egymással, és sosem fogom tudni, mit akarok. Nem vagyok még érett, felnőtt ember, talán soha nem is leszek, de azért igyekszem. És tudjátok mit? Néha nem is olyan rossz, hogy kétfélére vágyom.

Bárbarát.

Szavak: hangok és szemek, illat, szívószál, mikrofon, habos kávé, ropogós, underground, ortopéd szemüveg, zene, zavar, radiátorcső, bazdmeg, család, színpad, villanykörte, narancs, meghittség, csipke, Jim Morrison, "pssz", asztronauta, sapka, ti-ti, színek, gáztűzhely, százaszsepi, arcodbahányt

Színek, szemek, hangok és illatok.
Köröskörül forgok, zavaros zene, füst, mikrofon. Nincs baj, ez az underground.
Egy Jim Morrison hasonmás megáll a pultnál, egy alter tyúk a jobb oldalán, aki szívószállal issza narancsszín koktélját, különlegesnek hiszi magát, pedig nem az, de azért megdugnám, persze az ilyenek nem hagyják magukat. Csipke bugyit hordanak, de minek, ha nem mutatják meg senkinek?
Most meg egy szőke tündérkén akad meg a tekintetem, és nem értem, hogy került ide, inkább egy kávézóban tudnám elképzelni, ahogy egy habos kávé mellett olvassa sorra a világ legvastagabb köteteit, amit ha felemel, szinte összeroppan, hiszen olyan vékony, és törékeny testű, a könyv pedig olyan nehéz.
És akkor egyszer csak elkiáltja magát, hogy "baszd meg", és ennél nőiesebb bazdmeget én még nem hallottam, nem lennék annak a helyében, akinek ez szólt, de akkor odanézek, és látom, hogy épp lehúzott valami töményet, és olyan undor van az arcán, mint ahogyan én azt mondom, hogy spenót, vagy család.
A színpadra fellép valaki, topog párat, megkocogtatja a mikrofont, hogy működik-e, olyan ritmusban, hogy ti-ti-tá, leveszi a sapkáját, mint az iskolában, vagy az asztalnál, megigazgatja ortopéd szemüvegét, mert az mostanában nagyon divatos, meg egyedi, csak abba nem gondolnak bele, hogy ez a kettő üti egymást; magyaráz valamit arról, hogy de jó, hogy ilyen sokan eljöttek, könnyekig hatódom a beszédén, de lehet, hogy csak az előttem álló - tántorgó - lány vattacukornál is édesebb parfümje csípi a szemem, pedig olyan meghitt és olyan családias... pf, na persze, a családról már kifejtettem a véleményem.
Körbenézek, ott áll egy srác, ebéd szagot áraszt, lehet, hogy egész nap a gáztűzhelyt támasztotta; biztos szakács.
Ott meg egy férfi a radiátorcsövet szorongatja, és arra gondolok, talán napok óta fázott.
Pillogni kezd a villanykörte a fejem felett, de a kiszolgálás nem áll le. Legurítom a söröm, és fizetek, mert nem bírom a látványt, és inkább lelépek; ezek a hétköznapok hősei, a földön járó asztronauták; ezek az emberek, nem azok, akik a végén úgyis hazaviszik a csajt.
Kilépek, a talpam alatt ropog az utca szemete, ott ül egy lány, mellette százaszsepi, megkérdezném, mi bántja, de azt hiszem, belealudt könnyeibe.

Hazaérve leülök, pisszentek még egy sört, mert sok volt a ma este, kavargó gondolataimat (és gyomromat) próbálom rendezni, de persze nem megy, és a faszom az egészbe.

Az arcomba hányt a valóság.

Nagyváros.

A lány álmatlanul forgolódott ágyában. Olyan régen írt haza családjának, hogy a hiány érzése mint ólomsúly nehezedett a vállára.
A kakukkos óra, amit a Ház Asszonya úgy szeretett, rekedten két órát ütött, és a lány tudta, hogy addig nem lesz nyugta, amíg nem ír egy levelet édesanyjának. Így hát asztalhoz ült, és körmölni kezdett. Boldog, otthoni érzései felszabadultak, és el sem tudta képzelni, hogyan feledkezhetett meg szüleiről, testvéreiről. Ó, az édes Otthon!

Drága Édesanyám!
Hosszú idő óta nem írtam Önnek, ezért elnézését kérem, és örömmel tudatom, hogy Leányát a Nagyváros továbbra sem nyelte el!
Egy kedves, fiatalon megözvegyült nő vett szárnyai alá, a neve Eszter, és gyönyörű fekete haja van.

Egy pillanatra abbahagyta az írást. Egy apró fekete lény dörgölőzött dorombolva a lábához. Elmosolyodott, megvakargatta a fülét, majd visszatért a levélhez.

...Van egy háziállata is, Egérkének hívják, pedig macska. Szállást biztosít és napközben taníttat, cserében pedig esténként szórakoztatom, és néha besegítek a házvezető nőnek.
Van egy udvarlója, egy osztrák katona tiszt, a Hans, de nem beszélhetek róla, mert nagyon szigorú, még a végén megtudná, és kukuricára térdepeltetne, mint az otthoni Tanárnő! Az Egérkének is van egy udvarlója, a Bandi, a szomszédasszony macskája, de mindig sáros és pimasz, úgyhogy nem engedjük, hogy kölyköt csináljon a mienknek. A ház, amiben élünk, hatalmas és pompás. Saját szobám van, nagy ágyam és habos paplanom, ami így télen különösen jól jön: sosem aludtam még ilyen jól! Csodásan érzem itt magam, és remélem, hogy egyszer magam is olyan életet élhetek, mint az Asszony, aki befogadott, és olyan csodás barátaim is lehetnek. Az egyikük egy igazi gróf! Egyszer az Eszter a saját szép ruháját adta nekem, hogy öltsem fel, és elvitt egy esti mulatságra, ahol két nagyon szimpatikus úriember is beszélgetésbe kezdett volna velem, de azt mondta a pártfogóm, hogy vigyázzak velük (megjegyzem nagyon furcsa kellemetlen szaguk volt, Eszter szerint az italtól), így udvariasan elküldtem őket. El sem tudja képzelni, milyen hatalmas és díszpompás volt az a bálterem! Csupa csillogás, csupa elegáns úr, és csinos asszony! Álmomban sem hittem volna, hogy valaha ilyen ruhát fogok viselni! Vagy akár csak közelről látni. Tudja, igazán szerencsésnek érzem magam.
Láthatja hát kedves Édesanyám, hogy lányából a Nagyváros nem cselédet, hanem egy úri Hölgy istápoltját varázsolta, és biztosítom, hogy az itteni élet nincsen rám rossz hatással. Eszternek nincsen gyermeke, de barátainak van, többen közülük velem egyidősek, ők is hívtak mulatságba, de ez idáig nem mertem elkéredzkedni, féltem, hogy udvariatlanság volna. Van ebben az ifjabb társaságban egy nagyon kedves fiú, a neve Balogh Miklós, de a kedves Mamája és mi – azaz a barátai – csak Miskának becézzük. Egyszer titokban megragadta a kezem és megszorította, de én nyomban elrántottam, nehogy valaki meglássa: féltem, illetlenség volna udvarlóval törődni, mikor a szerencse már mellém szegődött egy olyan nővel, aki otthonába fogadott.

Ismét abbahagyta az írást. Ábrándos tekintettel gondolt a Miskára. Az igazság az volt, hogy nagyon is kedvelte ő ezt a fiút, de félt, hogy Eszter nem méltányolná, ha tanulmányai helyett egy udvarlóra figyelne. Végül is az ő dolga az, hogy a legtöbbet hozza ki magából, amíg ilyen jól eltartja őt valaki. Egyébként az a gyanú élt a lányban, hogy Eszter nem véletlenül fogadta be – valószínűleg hiányzott neki egy gyermek. Így legalább egy kicsit anyáskodhatott.

...Ha Édesapámat meg tudná győzni valahogyan, hogy félelmét a nagyvárostól leküzdje, igazán örülnék, ha meglátogatnának! A ház melyben élek elég nagy lenne négyünknek, és Eszter biztosított afelől, hogy örömmel megismerné Magukat! Üzenem a drága Apusnak, hogy nincs mitől félnie, itt sem eszik meg az embert és még állat szag sincsen! (A polgármester úr azt parancsolta, aki jószágot akar tartani, tegye a város szélén, vagy vidéken! És a város népe támogatta az ötletet, és elköltöztek a közeli helyekről, hogy ne zavarják a többi lakót.)
A taníttatásomról még nem is meséltem! Milyen feledékeny is vagyok! Az Eszter jó barátnője, Etelka tanít mindenfélét. Foglalkozunk számokkal, irodalommal, tanít idegennyelvet is, és időnként a jó háziasszony titkait is megosztja velem! Főzni szoktunk, de nekem nem ízlik a főztje (amit persze nem vallhatok be neki), ezért inkább az Eszter házvezetőnőjének trükkjeit próbálom ellesni.

A lány szája fintorra húzódott, ahogy Etelka főztjére gondolt. Valószínűleg a hideg is kirázta volna, ha nem jut eszébe hamar a házvezetőnő isteni fácánlevese. Olyat korábban sosem evett.

...Egyszer, amikor az Etelka elfoglalt volt, megkérte a testvérét, a Lajost, aki szobrász, hogy foglalkozzon velem. Kiderült, hogy tehetségem van a szobrászathoz, legalábbis a kőfaragáshoz, így Lajos kérte, hogy hadd járjak hozzá, hogy a tehetségemet gondozzam. De az Etelka ezt egyelőre nem engedi, mivel így elesne a jelentős anyagi támogatástól, amit az Eszter neki fizet. Így a Lajossal most közösen próbálunk hatni az Eszterre, mert nagyon szeretném a szobrászat csínját-bínját kitanulni, habár nem egy hölgyhöz illő mesterség. Csak hát Ő fél, hogy a barátnője megbántódna, ha engem elvinne őtőle. Ezért heti egyszeri alkalommal, ami eddig tanulás alól felmentett nap volt, most a Lajoshoz járok, és csuda szobrokat faragunk, amiket Ő kiállít, és a vevői kérdezgetik, hogy ki az, aki azokat készíti, és akkor eldicsekszik, hogy van egy tanítványa.

A lány felállt, az egyik polchoz lépett, és szeretettel kezébe vett egy Eszterről készült piciny mellszobrot. A névnapjára szánta, ezért rejtegette még a szobájában.

...Ezeket a szobrokat is megmutatnám maguknak kedves Édesanyám, ha a városba látogatnának!
Az Etelkát egyébként nem kedvelem, de az Eszter szerint várjak még az ítélkezéssel, mert eleinte Ő sem kedvelte a Hanst, most meg hát láthatom, hogy lassan a jegyese lesz. (Tudom, nem illik ilyet mondani, de én jobban örülnék, ha a Hans testvérét, a Henriket kedvelné a drága Asszony, mert az sokkal kedvesebb, és még a képe is jobban tetszik!) Kérem Édesanyám, válaszában meséljen az otthoni helyzetről, számoljon be a maga, Édesapám, és testvéreim hogyvoltáról, és dögönyözze meg jól a mi Micike macskánkat a nevemben!
Öleli és csókolja szerető lánya: Panni

Utóirat: itt a Nagyvárosban úgy illendő, ha az embert a nem elég közeli ismerősök a teljes nevén szólítják. Nem is tudja elképzelni, milyen gyönyörűen tud hangzani egy-egy összejövetelen, ahogy a Gróf Úr, vagy a Neje megkérdezik „no, és hogy megy a tanulás, Annamária?”, vagy „Kér egy pohárka konyakot, kedves Annamária?”! Olyankor csak úgy dobog a szívem. (Édesanyám megnyugtatásául közlöm, hogy sosem fogadok el semmilyen italt, megtanultam az Esztertől, hogy rossz hatással van az emberekre!) Még egyszer ölelem, és várom válaszát!

Boldog mosollyal tette le a tollat, és zárta borítékba a levelet. Néhány megkönnyebbült könny gurult le rózsás arcán, ahogyan a házvezetőnőnek szánt üzenettel az asztalra rakta a levelet 'Kérlek, mihamarabb vidd levelemet a postára!', majd csendesen visszaosont szobájába.
Ágyába zuhant, és az édes paplan úgy nyelte el törékeny testét, mint a tenger habjai.
Még sosem aludt ennyire nyugodtan.

Pillangó.

Nem az életre szóló boldogságot kerestem, sem a nőt, aki mindig mellettem lesz. Azt sem vártam soha, hogy gazdag és sikeres leszek, ott, ahonnan én jöttem, ez nem volt divat.
De sosem gondoltam volna, hogy kábítószertől kitágult pupillákkal fogok ülni egy éjszakai bár padlóján fényes nappal, habzó szájjal, és még csak a sajnálatát se nyerem el azoknak, akik a mosdóba igyekezve elhaladnak előttem.
Persze hallok egy-két „szánalmas drogos”, vagy „ha így él, meg is érdemli a jelen helyzetét” megjegyzést, de nem gondoltam volna, hogy senki nem fog megsajnálni annyira, hogy orvost hívjon hozzám. Ha végül túlélem ezt, azt nem nekik köszönhetem.

Mondhatnám, hogy az én mesémben is volt egy hercegnő, vagy legalább egy nagy nevű családból származó feleség. Egy jó állás, amihez öltönyt kell hordani és hivatalos eseményeken megjelenni, de sajnos egyik sem lenne igaz.
Ebben a történetben csak egy kávéházi felszolgáló, és egy pillangó szerepel. Méghozzá éjszakai. Ha el akarnám mesélni a történetet, azzal kezdeném, hogy egy nap én voltam a soros, hogy bezárjam a kávéházat, ahol dolgozom. Este negyed tizenegy körül lehetett és szemerkélt az eső. Úri kávézó ez, így fehér inget és fekete mellényt kell ott viselnem, de ezzel véget is ér a szépen szabott ruháim sora.
Szóval lehúztam a rácsot és rázártam a lakatot, mikor egy nő esett mellém a betonra. Szörnyen rövid piros ruhát és fekete magassarkút viselt. Valamikor egy bolerója is lehetett, de annak már csak cafatjai voltak. Az arcát nem láttam, de gyönyörű dús, sötét haja volt. Elájult. Nem hagyhattam ott, így hát eldöntöttem, hogy felviszem magammal.
A lakásomra bátran mondhatjuk, hogy egy lyuk. De csak erre telik. Ide vittem fel őt, és a kanapéra fektettem. Lelocsoltam egy pohár jég hideg vízzel, csak hogy meggyőződhessek róla, hogy nincsen komolyabb baja. Egy pillanatra kinyitotta a szemét (mély kék volt), körbenézett, aztán álomba zuhant. Én lezuhanyoztam, majd aludni tértem.
Reggel, amikor a vekker csörgött, a vendégem meg sem rezzent. Úgy döntöttem, kiveszek egy szabadnapot, így leszaladtam a kávézóba (egy sarokra laktam tőle), és beszéltem a főnökömmel. Visszafele vettem némi zöldséget és pár kiflit a piacon.
Mire haza értem, a nő felébredt, és értetlen tekintettel ült a kanapén. Enni adtam neki, és elmeséltem, hogyan került hozzám. Nagyon hálás volt, de azonnal elsietett. Egyértelmű volt, hogy bajban van – és engem nem akart bele keverni.
Ha már a szabadnapom ily módon feleslegessé vált, gondoltam, legalább szánok egy kis időt a kedvenceimre: Vian és Breton köteteket vettem le a polcról, és találomra felnyitottam őket. Sötétedés után kedvem támadt sétálni, kiszellőztetni a fejem. Titkon abban reménykedtem, hogy összefutok rejtélyes éjjeli vendégemmel. A kávézó felé indultam, aztán bejártam az egész környéket, de sehol sem találtam, így haza mentem, és eltettem magam a másnapnak. Egytől hétig tartott a munkaidőm. Sokáig aludtam, és olyan kipihenten érkeztem dolgozni, ahogyan már hónapok óta nem. A kollégáim furcsállták is.
Fél hat körül, amikor a randevúzó párok érkeznek, egyszer csak beállított a nő, ugyanabban a piros ruhában, és fekete magassarkúban. Az asztalához léptem, és megkérdeztem, mit parancsol. Azt felelte, „egy pohár víz jól esne. És egy ágy reggelig”. Megvárta a munkaidőm végét, és együtt indultunk haza. Beszélgettünk, és a szállásért cserébe pénzt ajánlott, amit természetesen nem fogadtam el; de megkértem, hogy vásároljon be. Azzal kvittek lehetnénk.
Egész este beszélgettünk: kiderült, hogy jártas az irodalomban, így könnyen találtunk közös témát. Reggel elköszöntünk, és fogalmam sem volt, hogy látom-e még valaha.
De láttam. Másnap megint eljött. És onnantól kezdve ez így ment: minden második éjjel nálam aludt, és egy cseppet sem zavartatta magát. Elmesélte a történetét, hogy hogyan lett belőle céda, és hogy miért kell elrejtőznie. Megkért, hogy ezt senkinek ne meséljem el, soha. Én is elmeséltem, hogyan éltem gyerekként egy rossz családban, ahonnan tizennégy éves koromban elszöktem, hogy bátyáimtól eltérően én némi szerencsét – és pénzt gyűjtsek, egy szebb jövő reményében.

Hetek teltek el így.
Nem történt közöttünk semmi. Még csak meg sem kívánt, érthető, a munkájából eredően. Neki mást jelentett az egész élet-dolog, mint nekem. Csak a pénztelenség volt közös kettőnkben, és az irodalom szeretete.
Balga módon, én megkedveltem. Ezt persze igyekeztem nem mutatni.
Sosem kérdeztem a zűrös ügyei, vagy a kliensei felől, inkább arra kértem, költőien írja le, hogy telt az előző éjszakája. Ez egy különös izgalmat keltett bennem. Úgy beszélgettünk, mint két bordélyokban tengődő művész a huszadik század elején.
Reggelente, mikor elköszönt, és én a kávéházba mentem, ő pedig ki tudja, hová, csak arra tudtam gondolni, milyen lesz, mikor másnap délután beül egy asztalhoz, a piros ruhájában. Sosem tudtam biztosan, de reménykedtem benne, hogy a többi felszolgálót emészti az irigység.
Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy eltűnt. Muszáj volt munkába mennem, de egész nap zavart és szétszórt voltam, három poharat is összetörtem – és senkitől nem kaptam borravalót.
Hazaérve egy borítékot találtam az asztalon, egy cetlivel
„Sajnálom, hogy kihasználtalak.
Ezt a csomagot vidd el a borítékon levő címre. Sok pénzt kapsz majd érte.
NE BONTSD KI!”
Odakaptam a fejem, ahol az összegyűjtött pénzemet tartottam. Na ná: ki volt fosztva.
Feltéptem a borítékot. Fehér pirulák hullottak ki belőle. Vagy harminc darab.
Hármat a számba tömtem, bár fogalmam sem volt róla, mik azok. Az utcára rohantam, és csak remélni tudtam, hogy nem a vesztemet találom ott. Szédülni kezdtem, és elmosódott a kép. Rázott a hideg, miközben folyt rólam a víz.
Így kerültem ide. És senki nem szán meg. Na nem mintha attól jobban lennék...
Szívesen a segítséget.

Időjárás, avagy miért nem leszek poéta.

Öt kilós esőcseppek potyognak lomhán a járdára,
emberek szaladnak szanaszét jajongva.
Mintha csak cukorból volna a kiskegyed kacsója,
kinevetem, mert az esőtől márpedig nem lesz baja.

Költő tehetségemet nem édesapámtól örököltem.