Könnyedén sétáltam, nem fáztam, az idő kellemes volt, nyári éjszaka. Előttem a horizont, és alvó pipacsokkal teli rét, mögöttem a sűrű erdő. Felszabadító érzés volt ott lenni, úgy éreztem szabad vagyok, és ez már sosem lesz másképp. Sétáltam, szaladtam, majd mikor kifulladtam ismét sétáltam. Rövidnadrág, meg póló volt rajtam, és egy pulóver a derekamra kötve.
Ismét az égre néztem, megtetszett a fölöttem ragyogó csillagkép. Úgy döntöttem, pihenek egy kicsit. Leterítettem a pulóveremet, és a hátamra feküdve csodáltam az éjszakai eget. És akkor mintha többtonnányi súlyt akasztottak volna szívem kampóira, elborították agyamat az emlékek, nem láttam, nem hallottam, pár pillanatig a múltban éltem.
…harminc éve jártunk itt. Lorena és én. Fogtam törékeny kezét, pontosan itt telepedtünk le akkor is. Emlékszem, arról mesélt, milyen volt az élete, mielőtt én betoppantam, és a közepébe fészkeltem magam.
- Sokan voltak, de igazán csak egy számított, csak az az egy… senki más nem érdekelt, rá gondoltam éjjel-nappal, bíztam, bíztam, de úgy éreztem hiába. Aztán egyszer csak megmutatta a sors: egymásnak szánt minket - nagyokat nyeltem. Szörnyen nehezemre esett hallgatni a történetet - hiszen halálosan szerelmes voltam belé, hogy is ne esett volna rosszul? De nem szóltam, vártam, hogy befejezze. Hiszen majd jövök én, A Férfi, és minden rendbe jön, megtalálja a tökéleteset, az igazit, és vége, elfogynak a történetek. - De csupán pár boldog hetet adott nekem. Boldog? Ó, dehogy. Aggódtam, folyton azon, hogy mi van, ha én csak egy vagyok a sok közül, ha mellettem van még három? Terveket szőttem, hogyan derítsem ki az igazságot. Minden esetre volt valamim, ami… nos, valami, amiről azt hittem, hogy szükségem van rá. De aztán… - láttam a hirtelen jött szomorúságot az arcán, kérdeztem mi baja. Annyit felelt, hogy mindegy, meg hogy bárcsak velünk lenne Miriam - ó, halál a női összetartásra! -, hogy megvigasztalja, és elterelje a figyelmét. Kezdtem kitérni hitemből, hiszen… ÉN ott voltam. Nem voltam elég. Nem, én ostoba férfi, én emberiség szégyene, én, aki mindenről tehet… meguntam. Felálltam, lenéztem a továbbra is ülő Lorena-ra.
- Nem fogom tovább elviselni, hogy nem mondod el, mi a baj. Ismersz, tudod, hogy addig nem tágítok a dolog mellől, amíg meg nem tudom, hogy mi bajod, tehát a legegyszerűbb, ha elmondod.
Könnyes szemekkel rám nézett. Láttam bennük a csalódottságot. Hogy 'azt hittem, te más vagy; de tévedtem…', meg hogy 'ó, te, és az érzéketlenséged'. - Köszönöm, hogy nem értesz meg - hátat fordított, és elsétált. Egyszerűen kisétált az életemből, mint egy szobából, és a szívemben felborogatott asztalokat és székeket, törött poharakat, közös emlékeink könyveiből kitépett lapokat hagyott. Még csak nem is ürességet.
Éveken át szenvedtem miatta. Kerestem, írtam neki, de sosem kaptam választ. És mikor már azt hittem, végre elfelejtem és tovább lépek, mindig jött egy emlék, egy mondat, egy kép, ami eszembe juttatta, s újabb álmatlan éjszakákon át vártam, hogy visszajöjjön - persze mindhiába.
Aztán egyszer a sors úgy hozta, hogy mégis. Ő emberekkel volt - körülrajongták - én egyedül.
Néztem, azt kívántam, bárcsak viszonozná. És akkor elkaptam a pillantását. Biccentett fejével, és tekintete mindent elárult. Hogy miért hagyta, hogy hosszú évekig szenvedjek miatta: nem bírja, ha bezárják. És úgy érezte, én ezt teszem vele. Hogy csak én lehetek neki, semmi más nem lehet fontos számára, és bűntudatot érzett, amiért nem képes csak és kizárólag velem foglalkozni. Szabadságra volt szüksége. Abban a pillanatban megértettem. Túl sok volt belőlem.
A fájdalom visszarántott a jelenbe, hirtelen felugrottam, és ismét szaladni kezdtem. De nem úgy szaladni, mint előtte. Szaladni, mintha a világból akarnék kifutni - mintha kilehetne.
Éreztem a fiatal pipacsok halálnedvét a talpam alatt, ahogy futottam előre, csak egyenesen, nem is néztem másfele, csak el akartam érni a horizontot, csak le akartam ugrani onnan, bele a semmibe. Hátha a semmi az, amit keresek, hátha az mindenre a megoldás.
De persze nem értem el. Nem volt sehol egy szél, ahonnét ugorhattam volna, de a megfelelő semmit sem találtam.
Ám ő ott állt utam végén. Egymásra találtunk: Lorena gyönyörű estélyi ruháját, én pedig a futástól nedvesre izzadt ruhámat ledobva elmerültünk a tenger tajtékzó hullámai között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése