Minden nap visszatér az érzés. Az üresség érzése, hogy egyedül vagyok, senki sem hasonlít rám, nincsenek társaim. Mint egy virágoskertbe tévedt gaz, cicák közt egy sáros disznó. Persze tudom; tudom, hogy nem így van, de a pillanatért azt képzelem, hogy igen. Olyankor sajnálom magam, azt akarom, hogy mások is sajnáljanak. Ne vidítsanak, csak sajnáljanak. Teljességérzetet ad az, hogy szomorú vagyok. Szeretek az lenni. Nem tudnám elmagyarázni, hogy miért, vagy hogyan. Hisz ez a szeretem-nem szeretem dolog sem olyan egyszerű. Azt hinné az ember, hogy az. Eldönti, hogy igen, vagy nem. Koránt sem. Hiszen szerethetünk valamit, és közben minden erőnkkel azon lehetünk, hogy ne szeressük. Van olyan is, hogy az agyunk tudja mit kéne, de a szívünk nem engedelmeskedik.
Velem általában épp ez szokott lenni. Az agyam tudja, hogy nem kéne, hogy azt, amit teszek, nem teszem helyesen. És mégis megteszem, mert a szívem azt diktálja, hogy szükségem van rá. Mintha attól, hogy megteszem, attól jobbá válna a világ. Még ha csak az én piciny világom is. De sajnos még az sem lesz jobb egy sziától - sőt rosszabb, ha nem kapok választ.
Túl sok az elutasítás a világomban. Én sem adok mást - hisz mit is adhatnék, ha én is csak ezt kapom mindenkitől?? Persze… ez is csak szabadkozás. Attól, hogy mások ilyenek, nem kéne nekem is ilyennek lennem… Az igazság az, hogy megváltozhatnék, sok mindenben meg is kéne. De nincs hozzá elég akaraterőm, és ha olykor lenne is, ha már egész jól haladok, hírtelen jön valami, egy apróság, és mindent visszalök a régi kerékvágásba, ahol a folytonos hangulatváltozások, az önsajnálat, ez a reménytelen csupasz, halszerű valami van, amit néha én-nek kell nevezzek. Régen előszeretettel tettem, akkor még azt hittem, jól van ez így, és így kell lennie. Azóta világossá vált számomra, hogy nem. Hogy itt valami nagyon nincs rendben. Változtatni kéne, csak nem tudom, hogy min, és hogyan. Ezzel van itt a probléma, és én ezt tudom. Csak megoldani… na az az, amire képtelen vagyok. Mert akármilyen rossz, valahogy mégis jól érzem magam így, habár tudom, hogy tönkretesz ez az ingázás. És ami jó, azon mért változtatnék? Talán furcsán hangzik az eszme, hogy rossz, és mégis jó, én sem értem teljesen. De azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Megfordult már a fejemben: talán ezek a mazohizmus kezdő jelei? De aztán elvetettem az ötletet. Sosem tudnék magamnak fájdalmat okozni - legalábbis fizikailag… ezt pedig… egyszer majdcsak kinövöm, nem tarthat örökké. Legkésőbb akkor elfelejtem, mikor végre összepakolhatok, és elmehetek egy olyan helyre, ahol senki nem ismer, és én sem ismerek senkit. Nem kell az itthon hagyott dolgok miatt aggódnom. Ott új valaki lehetnék, azt hiszem, ez megoldás lenne. Hogy menekülés? Igen… lehet. Sőt, mi több! Valószínű. De ha egyszer csak így lehet túl élni… valakinek mindig menekülnie kell. És már látom: ebben a játékban én vagyok a gyengébb. Hátra arc hát, vár egy új világ. Egy jobb, boldogabb - egy ez idáig ismeretlen! Majd egyszer, valahol…
2010. február 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése