Két fél, nem egy egész.

Ezt ma találtam, 2011.11.06-ról való.

Kézen fogva sétáltunk a szürkületben. A tavaszi ágak összehajoltak felettünk, csend volt, nem hallottunk madarakat, nem hallottunk más embereket. Mi is csendben lépkedtünk egymás mellett, figyeltük a csendet. Szavak nélkül beszélgettünk. Rá-rápillantottam, s ő vissza, szelíd mosolyokat küldtem felé, neki pedig csillogott a szeme. Barna haját borzolta a szél. Nekem fázott a nyakam, még hűvösek voltak az esték; Tél anyánk még körüllengte a Tavaszt.

Aztán megtorpant. Kezem kicsúszott az övéből, ahogy én léptem tovább, s mivel nem állított meg, tovább sétáltam. Szerettem, sőt!, de már elegem volt abból, hogy mindig én várok rá. Mindent megtettem érte, de ez már sok volt. Sokan bántak velem rosszul, habár én mindenkihez csupa szeretettel fordulok; vagy talán pont ezért. Sokat szenvedtem, amíg ő és én egy pár lettünk, és mindenki tudta, hogy megérdemlem a boldogságot. Boldog voltam, de ugyanakkor szenvedtem is, ott belül; azt éreztem, kötelességből van velem. Pedig azt mondta, szeret.

Én csak… nem értem a világot. Ahogy egyedül lépkedtem tovább, tudtam, hogy lassan eltűnök a kanyarban, már nem fog látni, és nem jön utánam. Nem kérdezem, miért, már nem érdekel. Én csak erre vagyok ítélve. Magányosságra. Szeretek, és szeretek szeretni. De nem tudok úgy tenni, mintha jól lenne, hogy mindenki, aki fontos számomra, természetesnek vesz, és úgy kezel, mintha nem egy barát, hanem egy szolgáló lennék. Amikor éppen unatkoznak, jó vagyok, időtöltésnek. De mikor nekem lenne rájuk szükségem, nincsenek sehol. Nem tudom, hányszor voltam igazán szerelmes. De belé az voltam. Belé tényleg. Sosem volt életemben szebb pillanat, mint mikor ő megcsókolt. Minden érintésétől kiráz a hideg, ha meglátom, remegek, és a gyomrom fel-alá ugrál. Szinte lázasnak érzem magam, úgy elpirulok, ha a közelemben van, és én valami butaságot csinálok.

Talán a szeretetemmel üldözöm el. Miért nem olyan nyitottak az emberek mind, mint én?!

Én csak már nem bírtam tovább. Muszáj volt megállnom, szólni akartam, de ő tovább sétált, és nem nézett vissza. Talán érezte, hogy én nem azt érzem iránta, amit kellene, és hiába csodálatos valaki, képtelen vagyok még egy percet eltölteni mellette. Aranyból van a szíve, tudom, hogy meg kéne becsülnöm a szerelmét, de már így is túlléptem a saját határaimat. Túl ragaszkodó, túl hűséges. Nem kell sosem aggódnom miatta, nem kell félnem, hogy rosszat hallok róla, mert sosem tenne semmit ellenem. Nekem balhé kell, és veszekedés. Egy zűrös kapcsolat, amin az emberek nem tudnak kiigazodni, de még én magam sem.

Nem indultam el vissza, sem utána. Nem reméltem, hogy visszajön, sőt, inkább azt, hogy soha többé nem látom. Két fél vagyunk, de együtt nem egy egész. Inkább még kevesebb. Bárhová mentünk, körbenéztem, és láttam, hogy az emberek tudják, hogy egyikünk sem boldog. Egy bárban történt, hogy én táncba vittem egy barátomat, ő pedig egyedül, magányosan ült tovább, de ha valaki felkérte, nem ment vele, arra várt, hogy én visszatérjek hozzá. Azt mondja, sokszor hagyom cserben. Én azt mondom, csak próbálok úgy tenni, ahogy én szeretném, hogy velem viselkedjenek. Erre mindig a fejét csóválja, és azt gondolja, ő soha nem tudna így megszégyeníteni engem. Nem érzi jól magát velem. Én sem vele. Hát akkor miért vagyunk együtt? Ennek próbáltam én azon az estén véget vetni, talán sikerült, talán örökre.

Ők ketten aztán újra találkoztak. Nem tudnak egymás nélkül élni, hisz bár még nem egészek, a két fél majd összecsiszolódik, s a végére talán egy egész szép életutat kapunk.

A két felem mindig vitatkozni fog egymással, és sosem fogom tudni, mit akarok. Nem vagyok még érett, felnőtt ember, talán soha nem is leszek, de azért igyekszem. És tudjátok mit? Néha nem is olyan rossz, hogy kétfélére vágyom.