Kálvin téri Pompad Úr.

Úgy képzelem, napsütéses tavaszi délután van, talán péntek, vagy szombat, a Kálvin téren állok, a könyvtár felé vezető oldalon, olvasok. Egy izgalmas könyvet, egészen belefeledkezem, épp eltűnik egy újabb "kicsi néger", Micimackóék tejfeleznek az Északi-sarkon, vagy Ron Weasley sakkozik a pincében. Ilyeneket olvasok, miközben emberek hömpölyögnek el mellettem, a testemet feltölti a napfény, észre sem veszem, mennyire boldog vagyok.
Izgalmas az élet, történnek a dolgok. A várakozás is izgalmas, bár éppen lefoglal a könyvem. Az emberek észre sem vesznek, csak a kabátom színét furcsállják kicsit, nem szoktak hozzá a sárga kabátokhoz, a sötét színeket könnyebben megértik. Sosem voltam egy könnyű eset. A nadrágom farmer, abban nincsen semmi érdekes, a cipőm torna, a táskám... nos, a táskám olyan, amilyen. Csak a kabátom a különös, az a feltűnő. Minden ember elgondolkodik rajta egy pillanatig, még ha észre sem veszik. Ez nekem bőven elég.
Tudom, hogy közel a múzeum kertje, jártam már ott; egy pillanatra megszakítom az olvasást, felnézek: talán még sosem jártam odabent, a múzeumban. Kósza gondolatok, vissza is térek a könyvhöz, ha már Nemzeti, Ádám épp az űrbe utazik, Lucifer tömi a fejét.
Megnézem, mennyi az idő, mert persze már megint korán érkeztem, de hát én már csak ilyen vagyok. Még három perc van egészig, tökéletes, addig befejezem a fejezetet, Vonka Vilmos beengedi a gyerekeket. Eszembe jut, hogy lettem wonka, és eszembe jut az időszak is, az emberek. Gondolkodom rajtuk fél percet, megmosolygom az emlékeket. Az Ázsia center jut eszembe, valamiért élénken emlékszem arra a napra. Aztán újra vissza a könyvhöz. Nem baj, hogy nem olvasok folyamatosan, úgy is késik - gondolom, mert ehhez vagyok hozzászokva. Mindenki késik, bezzeg sosem akkor, amikor én is...
A vidám sorok, amiket olvasok, boldoggá tesznek - egyébként is boldog vagyok. Madárcsiripelést vélek hallani - de ahhoz túl messze vagyok a múzeum kertjétől, ahol a legközelebb madarakat találhatnék. Ez csak a tavasz. Az illatát is érzem, pedig a szmogban állok. Tudom, ismerem a Tavasz illatát, az egyik kedvencem.  Napsütés, jó idő és a boldogság keveredik benne, mindenki egy kicsit vidámabb, és ez felszabadítja a várost.
Eszembe jut az is, amikor - először - a szemközti kávézóban voltam, valamelyik menő amerikaiban, nem emlékszem már, coffee company, vagy california, olyan egyformák ezek, meg sem tudom őket nevezni különböztetni. Mályvacukros kakaó jut az eszembe és szendvics - és hogy milyen szép volt, olyan zen.
Lapozok a könyvemben, de felkerekedik a szél, és visszahajtja a lapot. Morcoskodom egy pillanatot, és miközben harcolok a könyvvel, felnézek. És akkor elmosolyodok, mert látom, hogy ott jön, akire várok, a sétáló utcán baktat, már ő is lát engem, és pár méter választ el minket egymástól, és érzem, ahogy egyre gyorsabban ver a szívem, aztán hirtelen megnyugszik: itt vagyok, most már minden jól lesz. Zavartan mosolygunk, és lépek egyet felé.

Csak asszociáltam.

Fókuszálj a jövődre. Semmi más, csak ez a fontos. Dönts: mit szeretnél a MOSTból kihozni holnapra. Mi lesz a holnapból egy hét múlva? Tudd.

Én már rég elrontottam. A múltban ragadtam, nem mertem elengedni, azt hittem fontos. Pedig nem az a fontos.

Emlékszel, amikor arról meséltem, milyen voltam kicsinek? Dehogy emlékszel, nem emlékezhetsz, sosem meséltem. Nem akartam, hogy ismerj, nem akartam, hogy bárki ismerjen. Magamban tartani magamat egyszerű. Egyszerűbb, mint kitárni mindent. Feltárni, mint egy fáraó sírját, vagy egy hullát, kit érdekel. Csak egyszerűbb.

Egy légy röpköd most körülöttem, várja a pillanatot, hogy leszállhasson rám. Mi sem bizonyítja jobban, hogy csak egy kupac... HÉ, kölyök, emlékszel?!

Engedj el, el kell engedned. Te lány, sosem voltam a tiéd, vagy sosem voltam valakié, magam adtam neked magamat, de a TIÉD sosem voltam. Érted? Érted?

A történelem előtti időkben. Amikor még kicsi voltam, és naiv, azt gondolták, tündér leszek, de elrontottak, és már hidegen iszom a kávét, és hideg vízben fürdök. A világom ki, vagy felfordult, csak az tudhatja, aki benne él, de ki él benne, még én is csak rajta kívül. Rajtad kívül. Más is van. Van valaki más. Nem mintha számítana, de egészen sokan vannak rajtad kívül. Lányok, fiúk, nézd, ott járnak az utcán. Kelnek. Egybe. Olvadnak. El.

A hó. Mert esik, nem mintha nem lenne jobb dolga, csak hát ez a dolgok rendje. Na, nem mintha

ebben a világban nem lehetne már felfele esni, vagy átfele, vagy akármerre, bele másokba.

Elfogyott az inspiráció, az ötlet, a kedv, megzavartak, belebeszéltek a világomba. Világ, mintha az enyém lenne, pedig nem az, senkié sem, ki irányítja, ki VEZETI, én nem tudok vezetni, te tudsz?

Holnap. Holnap már biztos jobb lesz. Vagy talán pár nappal később. Jobb lesz? Lesz-e jobb? Leszerelsz-e? Katona.

SZALUTÁLJ!

Fogj kezet magaddal, hasonlóképen vagy hatással rám. Vagy az alkohollal. Úgy van, fogj azzal is kezet, nyúlj bele, öntsd magadra, mit érdekel engem. Csak CSINÁLD. Hagyj békén, engedj el, gyere vissza, szeress, fogj meg, kapj el, ha tudsz, kölyök!

Klub. Kölyök klub. Kultúrbár. Játszóház. Fogd meg a kezem, pörögjünk. Elestél, felsegítettelek, magad alatt voltál, kisegítettelek a gödörből, a gödörben, ott voltunk, vízzel volt telve, üveg volt a fala, akvárium volt, ott voltunk. Sírtunk, nevettünk, nem tudtuk, mit tegyünk, nem hittünk, és mégis, macska, bor, mámor, Olaszország, üvegcukorka.

Szól a zene, szeretem, hadarnak benne, én is hadarok, csak mondom ami eszembe jut. Asszociálok. Szocializálódok. Szocializálódjunk. Kocsma, füst, kocsmafüst, az már nincs, de volt, emlékszem, csípte is a szemünk, sírtunk, mert nem emlékeztünk, vagy mert épp emlékeztünk, az ok mindegy is, hiányzik az alma. MÚLT. Ne foglalkozz vele, szép, de ne vezérelje a JÖVŐd.

Együtt változunk, mégis külön, egyformán, de nem egymással. Pedig évekig. De már nem. Új ismerősök, új szokások, törzshely, törzsital, törzsfőnök, Indián.

Az meg persze a másik, hogy most akkor ki mit hol micsinál, nem kéne érdekeljen, és mégis, mert én nem, és miért ő, ő miért jobb? Nem is jobb. Vannak jobbak, nálam is, nálad is, de az nem Ő, nem is akire te gondolsz, ők csak mások.

ASSZOCIÁLJ! Pehely, na? Erről mi jut eszedbe? Reggelizőpehely, gabonapehely, hópehely, Sztyuárt Litöl Kisegér. Ha már kisegérnél tartunk, szegény egerek. Ha nagy leszek, ültetek egy összevissza erdőt és egereket telepítek bele, elszórt búzaszálakkal, és boldog leszek, és ők is boldogok lesznek. Minden szép lesz, meg jó. JÖVŐ.

Brigitte.

Kindle formátumban itt érhető el: https://t.co/JvrY5BP2 (Köszi @izolis.)


           Amikor fiatalabb voltam, úgy képzeltem, majd Melanie-nak hívják. Egy barnahajú angyal, aki megrögzötten majmolja a franciákat. Kicsiny, de annál világosabb első emeleti lakásban él valahol félúton a belváros és a külváros között, spagettit eszik, koktélt iszik, és egy, tán még a nagyszüleitől örökölt írógépen írja novelláit. Tavasszal az éledező nap első sugarai már a teraszon érik, ahova kiül a masinájával, vagy a kovácsoltvas korláton át kémleli az újjászülető város ébredezését.

Álmaimban sokszor találkoztam vele, 20 évesek voltunk, csókolóztunk, nevettünk, szaladtunk, gyöngybetűkkel körmölt verseit, máskor egy-egy örökké befejezetlenül maradt regény sorait csilingelte nekem a szigeten, a macskájának néha én vittem a csontokat – pedig soha korábban nem szerettem a macskákat -, sőt; nála még mosogatni is szerettem.

Aztán öregebb lettem, és nem várhattam tovább Melanie-ra, és éppen megismertem Anitát. Szép volt, nálam két évvel fiatalabb, éppen ideális, és a szülei is hamar megkedveltek. Folyton náluk voltam, én húztam, ameddig csak lehetett a bemutatást. Tudtam, hogy ő nem az, aki nekem kell, de ezt igyekeztem vele nem éreztetni. Hiába tudtam, hogy az ideálképemet el kell felejteni, és elfogadni, ami van, élni a jelennek, és a mostban látni a szépet, meg a többi közhely: nem ment. Még mindig arról a pöttyös ruhás lányról álmodtam, mint egyetemista éveim elején. Én csak éltem az életem, a percek szaladtak el mellettünk, és mire felocsúdtam, az oltár előtt álltunk. Tényleg, bárhogyan is erőltetem meg magam, nem jut eszembe, mivel töltöttünk el hét évet. Én valószínűleg álmodozással.

Ikreket várt. Az esküvőn már három hónapos terhes volt, röpke fél év, és két gyereket tartottam a kezemben, akik Anita elmondása szerint az én gyerekeim voltak, de ahogy rájuk néztem, csak őt láttam bennük – magamra egy hajtincsükben sem ismertem. Ők lettek Ginger és Marwin, és a szüleim oda voltak az unokákért, és folyton csak azt hajtogatták, hogy „Frenk, gyere már ide”, meg hogy „igazán tehetnél többet a családodért, nem csak Anitáé a két gyerekek”, mikor ő nem hallotta. – Ő… mindig is csak így neveztem, képtelen voltam a feleségemként gondolni rá. Anita olyan… más volt, mint amire nekem szükségem volt. És ezt nem is titkoltam.

Egy este éppen kedvenc báromban ültem, ahol mindenki jól ismert, és mindenki tudta jól, hogy házasságom elől menekülök oda, és Charles, a csapos már akkor töltötte a whiskymet, amikor beléptem az ajtón, és Ron, a biztonsági őr akkor sem dobott ki, ha már nem láttam, és leestem a székről a részegségtől. És Anita tudta jól, hogy oda járok, pár sarokra volt csak a házunktól, mégsem jött soha utánam… azt hiszem, félt attól, hogy olyan állapotban lásson engem, mint amilyenbe gyakran kerültem a bárban. És azt is hiszem, hogy Anita folyton félt attól, hogy odalent megcsalom, hogy fiatal tyúkokat szedek fel, és motelekbe járok velük – de ez sosem történt meg. Éppen ellenkezőleg, én a nők elől menekültem oda, és egy időben pletykáltak is rólam, hogy miért nem dobom be magam a nőknél…

Szóval, egy este éppen itt ültem, és Emily meg a bandája zenéltek, valami rock számot játszottak, és azon tűnődtem, hogy ha szeretőre vágynék, őt szedném fel, amikor csak pislogtam egyet, ez alatt pedig épp a bárpult felé fordítottam fejem, és mikor újra kinyitottam a szemem, ott volt Ő. Nem Anita, de legalább annyira megdöbbentem, mintha őt látnám ott. Ott állt Melanie, éppen olyan franciásan, mint ahogyan elképzeltem, barna tincsei lágyan omlottak vállára, és szinte hallottam csilingelő kacagását, melyet a valóságban elnyelt a kocsmazaj. A poharamat felkapva szinte révülten léptem oda a háta mögé, és gyengéden megérintettem a vállát. Megfordult, és cseppet sem tűnt ijedtnek, ahogy rám nézett: mosolyogva nyugtázta a tényt, hogy egy férfi akar vele beszélni. A kezét nyújtotta, a nevem mondtam, de bemutatkozásomat elnyelte a cigarettafüst, melyet épp kifújt telt ajkain.

- Brigitte – hajtott illedelmesen fejet, és egyből eszembe jutott kiejtéséről, hogy mennyire utáltam egyetemi éveim alatt a hetente megrendezésre kerülő bridzs partikat. Hatalmas zaj volt, és a helyet sem találtam megfelelőnek további beszélgetésre, így az ismételt bemutatkozás helyett csak annyit mondtam neki, legyen másnap az egyik kedvenc kávézómban délután 1 órakor, majd letettem a pultra a még félig teli poharam, és nyugodtan kisétáltam a bárból.

Amint kiléptem, a szívem kalapálni kezdett, és fogalmam sem volt, hogyan legyen tovább. Ezernyi dolog cikázott a fejemben, de legfőképpen az, hogy hogyan fogok otthon természetesen viselkedni. Remegő léptekkel indultam hazafelé, és csak azon imádkoztam, hogy ne essek össze ájultan, amíg elérem a bejárati ajtót.

Eljött a másnap dél, és én már tűkön ültem. Fél órával a megbeszélt idő előtt már a kávézóban ültem, de nem kértem semmit: megmondtam a felszolgálónak, hogy 1-re várok valakit, addig nem rendelek. Nagyon lassan telt az idő, és én végig csak az ajtót figyeltem, hátha belép. Folyton kattogott az agyam, rengeteg dolog járt a fejemben – hogy mit fogok neki mondani, miről fogunk beszélni, hogy vajon kedvelni fog-e: mintha életem első randijára várnék tizenöt évesen a suli melletti büfében. Egy dologban biztos voltam: nem szabad neki beszélnem Melanie-ról. Azzal valószínűleg jobban elijeszteném, mintha Anitáról és a gyerekekről beszélnék. Nehezen, de végre eljött az egy óra. Majd az egy óra öt perc. Tíz. Ideges lettem, és rádöbbentem: mit is vártam, hisz idegenek vagyunk egymásnak, és miért menne el valahova, ahova egy idegen férfi hívja, valószínűleg rendes lány, és megtanították neki otthon, hogy hogyan vigyázzon magára. Idegességemben az asztalon doboltam ujjaimmal, mikor figyelmes lettem egy azonos ritmusra kattogó hangra. Mintha egy írógépet püföltek volna valahol. Körbenéztem, és nem hittem a szememnek: ott ült Brigitte, a masinája fölött, papírok vették körül, és szemlátomást észre sem vette, hogy én is ott vagyok. Fölpattantam, és pár asztalt megkerülve odaléptem hozzá. Megköszörültem a torkom.

- Á! Frenk! Szép napot, szép napot!

- Elnézést a késésért - csak ennyit tudtam felelni remegő hangon – teljesen rabul ejtett elbűvölő mosolya. Kisvártatva, mikor úgy éreztem, egy kicsit csillapodott izgalmam, hozzátettem - meg voltam róla győződve, hogy a bár zajában nem hallotta a nevem - és egy furcsa grimaszszerű mosolyt küldtem felé.

- Nem is. De a bárban, távozása után, azt hiszem, valamennyi nő sietett a tudtomra adni, hogy érezzem magam szerencsésnek, amiért a sejtelmes, a jóképű, a hihetetlen, a nagyszerű, a titokzatos Frenk éppen engem választott, hogy sok-sok év után először randevúra hívjon egy nőt. Még a biztonsági őr is megnyugtatott, hogy magában aztán igazán meg lehet bízni! - kacagott, és bár nyugodtnak kellett volna éreznem magam, amiért a bárban mindenki csak dicsért, valahogy csak még idegesebb lettem: hiszen talán túl nagyok lettek így az elvárásai. - Foglaljon helyet, drága Frenk! Remélem nem haragszik, amiért én már fogyasztottam, de csupa jót hallottam erről a helyről, és úgy gondoltam, hátha ihletet ad egy új novellához egy kellemes tea – az asztalra néztem, és nyugtáztam, hogy adott neki: tele volt félig kézzel, félig géppel teleírt papírokkal.

Leültem, rendeltem magamnak egy kávét, ő csak egy narancslevet kért, és a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy indulni készül, mert valami családi vacsorára kell mennie, de megadja a címét, gyöngybetűkkel a papírra veti, hogy ha arra járok, csöngessek be nyugodtan, egy gyors csókot lehel arcomra, amitől én sokkal jobban zavarba jövök, mint ő, és már ki is perdül az ajtón, én pedig fizetek, és már lassan, hogy minél később érjek oda, hazafelé sétálok, és azon gondolkodom, mit fogok mondani Anitának, merre jártam egész délután, és Brigitte szavai visszhangoznak a fejemben, mintha azt mondta volna, hogy ő is lakott abban a vidéki városkában, ahol én születtem, és ismeri azt a szobrot, amire kicsiként mindig felmásztam, és hogy egy ideje nem találkozott férfiakkal, mert elege volt belőlük, de hogy bennem kellemesen csalódott, és szívesen látna újra, ezért komolyan kéri, hogy bármikor bátorkodjak felcsöngetni hozzá.

Befordultam a sarkon, neki mentem valakinek; fel sem néztem, csak elmormoltam egy elnézést, és botorkáltam tovább, nem akartam hazaérni, ezért pár méterre a ház előtt még jobban lelassítottam lépteimet.

- Frenk. Frenk! Freeeeenk! – jaj ne, egy ismerősnek mentem neki. Felnéztem: a szomszéd volt, Elena, Helena, vagy Selena, tudom is én, sosem beszéltünk, minek beszélgessünk, ránézésre megmondom, hogy teljesen más világban élünk. – Frenk, jól van?

- Persze, drága… öhm, persze, csak elég fárasztó napom volt.

- Oké… - láttam rajta, hogy nem hisz nekem, de nem is érdekelt. Tovább léptem, és ingem zsebébe csúsztattam a kezem. Megnyugvással töltött el, hogy ott lapul benne a cetli Brigitte címével.

Hazaérve igyekeztem kerülni Anita tekintetét, neki is azt mondtam, fáradt vagyok: inkább elhitte, mintsem hogy azon kelljen gondolkodnia, mit csináltam egész nap. A gyerekek a nyakamba ugrottak, mint mindig: sosem érzékelték, hogy nem viselkedek igazi apjukként, irigyeltem őket. A papírt a címmel éjjeliszekrényem fiókjába süllyesztettem, de gondolataim folyton csak akörül a pár betű körül forogtak. Alig vártam, hogy idő legyen, és lemehessek egy fröccsre, vagy whiskyre a bárba Sammel, jó cimborámmal, hogy kicsit elvonja a figyelmemet a lányról. De ahogy leértem, mindenki: Ron, Charles, Sam, és a bár többi vadidegen vendége, mintha mind tudták volna, úgy bámultak rám, és Sam nagy nehezen rá is kérdezett: - no, barátom, hogy telt a napod? – Hát mindenki tudta… nem akartam róla beszélni, egyáltalán, nem akartam, hogy tudjanak róla. Annyit feleltem, csak a szokásos történt, amire cinkos mosollyal bólintott, jelezve, hogy érti ő, szóval semmi nem volt a szokásos, kóstoltam egy kis friss húst – és nem értettem, hogy lehet ennyire közönséges és egyszerű, mikor máskor a világot is meg tudnánk váltani a beszélgetéseinkkel…

Napokig másra sem tudtam gondolni, nem tudtam koncentrálni sem a munkámra, sem a családomra, újra és újra csak Brigitte szavai csengtek a fülemben és mosolyát úgy láttam magam előtt, mintha valóban ott lenne, attól tartottam, hogy egyszer majd kinyújtom a karom és megpróbálom megsimogatni az arcát, és akkor mindenki bolondnak tart majd. Rettegtem attól, hogy sosem látom újra, és minden nap elmentem a ház előtt, amelyben lakik, már tízszer megtippeltem, vajon melyik ablak, lakás lehet az övé, egyszer a csengőig is elmentem, gyorsan átfuttattam a szemem a névtáblákon, láttam egy Soleil nevet, franciául így mondják a Napot, biztos voltam benne, hogy az ő, de nem volt erőm, nem fizikai, inkább lelki, hogy becsöngessek, ezért aztán hátat fordítottam, és elfutottam, mint egy gyerek. Vajon ő is sokat gondol rám?

Pár hétig játszottam ezt a bizonytalan semmittevést, majd egy nap felemeltem a telefonkagylót, és tárcsáztam a számot, amit a telefonkönyvben találtam a ’Brigitte Soleil’ név, és az általa megadott cím mellett.

- Haló? – egy idősebb női hang szólt bele.

- Szép napot, Hölgyem! Brigitte otthon van? Vele szeretnék beszélni.

- Ki keresi? – majd a választ meg sem várva: - Egy pillanat – zajokat hallottam, kiabálást, csoszogást, aztán kopogó lépteket, és az oly régen hallott csicsergő hanggal Brigitte beleszólt a telefonba: - ’ello?

- Brigitte? – sóhajtottam egyet a megkönnyebbüléstől, és izgalmam enyhült kicsit. – Frenk vagyok, remélem emlékszik rám – szinte hallottam, ahogy elmosolyodik:

- Hát persze! Hogy van mostanában? – aztán elmesélte, hogy az édesanyja van nála látogatóban, így örül, hogy látogatás helyett hívással leptem meg, és hogy még pár napig nála lesz az anyja, de az után szívesen látna vendégéül; én kértem, hogy inkább találkozzunk ott, ahol legutóbb, ezen csodálkozott. Féltem, hogy ha felmennék hozzá, a lakásában körbenézve csalódnék a bennem élő képekben, én pedig rettegtem a kiábrándulástól. Mindent majd a maga idejében. – Akkor kedden! – és letette.

Négy nap volt keddig. Mi a nyavalyát csinálok én addig? Borzasztó lassan telt az idő, nyilván Anita már mindent sejtett, sőt, amilyen jó emberismerő, már biztosan tudta, értette, hogy mi zajlik bennem. Három nap keddig, szombat, és én legszívesebben dolgozni mentem volna reggel, de nem lehetett, így inkább a piacra látogattam, órákat töltöttem ott, aztán egész nap főztem, de mindent ki kellett dobni, mert odaégtek, ami alatt én ábrándozva bámultam ki az ablakon. Vasárnap. Már csak két nap. Ha átalszom a napot, gyorsabban telik az idő. HOLNAP! Hétfő, munka. A kollégáim valószínűleg megijedtek a figyelmetlenségemtől, semmit nem mertek rám bízni.

Kedd. Bementem ugyan dolgozni, de az ebédszünetemet, majd az egész délutánt a kávézóban töltöttem Brigittével. Tizenkét óra ötvennyolc perckor olyan görcs ült a gyomromban, ahogy lenyomtam a kávézó kilincsét, mint még semmilyen korábban. Aztán megpillantottam őt odabent, és minden izgalmam elmúlt. Órákig beszélgettünk, közös pontokat fedeztünk fel, és ismét úgy éreztem, mintha tizenöt éves lennék, és az első lányt próbálnám felszedni. A különbség csak az volt, hogy Brigittét nem lehetett felszedni: olyan mély tiszteletet éreztem iránta, a lénye iránt, mint senki más iránt.

Találkoztunk a következő héten, és az után is, aztán pár nap múlva, aztán még pár nap múlva, aztán másnap, aztán megint másnap, aztán másnap délután, és este is, és már alig voltam otthon, a gyerekek folyton hiányoltak, Anita pedig csak nem beszélt velem, és sokszor volt könnyes a szeme. Aztán már minden nap találkoztunk, néha későéjszakáig, vagy hajnalig is együtt voltunk, és aztán felmentem hozzá. A lakása tele volt egy komoly arcú fiatal szőke nő, a szülei, és egy macska képeivel, és kérdeztem róluk, és mesélt, mindről, kivétel a szőkéről, rá annyit mondott, hogy fáj neki az emlék, és nem szeretné, hogy sírni lássam, és mindig inkább azzal folytatta, hogy a cicát mennyire szerette, és hogy csak nemrég altatta el, mert már nagyon öreg volt, és hiányzik neki, mert vele nőtt fel. Eleinte azt hittem, az a nő talán a testvére, mert a fotók alapján alig pár évvel lehetett idősebb Brigitténél, és az arcvonásaik is mintha hasonlóak lettek volna, de ezt a gondolatot elvetettem, mert egyik családi fotón sem szerepelt. Néha láttam, ahogy a lány rájuk pillant, és egy pillanatra elszomorodik, vagy hogy ujjával szívet rajzol a fotóra.

Aztán egy napsütéses szombaton elutaztunk, oda, ahol születtem, és ahol ő is élt pár évet, és közösen felmásztunk arra a hideg kőből faragott meztelen nőszoborra, amire kiskoromban is mindig, és életemben először szerelmes voltam, milliószor jobban szerettem őt, mint Anitát, vagy a gyerekeket, vagy a szüleimet; és elsétáltunk az iskolám előtt, ahova évekkel utánam ő is járt egy keveset, mert aztán máshova költöztek, és ettünk fagyit a kedvenc cukrászdánkban, és ő összekente magát fagyival, és akkor én megcsókoltam.

Ő pedig elhúzódott, rám nézett, annyit mondott, nem érti, hogy erre miért volt szükség, ő ezt nem akarja, és elszaladt. Magam elé meredtem, és én sem értettem, hogy ő miért tette, amit, és hogy akkor ez az egész csak színjáték volt?, és hogy mi lesz ezek után, és ólomsúlyúnak éreztem a lábamat, de azért valahogy elvánszorogtam a vonatig, őrület, kavargott minden, és mikor felszálltam csak járt az agyam, semmit nem értettem, és senkit nem akartam magam köré.

A szüleimhez utaztam, egy közeli kisvárosba, ahova akkor költöztek, mikor én elhagytam a családi házat. Képtelen lettem volna Anitára, vagy Gingerre és Marwinra nézni, és az anyukám nem kérdezett semmit, csak megölelt, aztán bezárkóztam a szobámba. Napokig ki sem mozdultam, csak vécére, étvágyam nem volt, és a dohányfüstöt vágni lehetett volna a még mindig gyerekbútorokkal telerakott és micimackóval, meg kiskorom kedvenc baseball játékosával kiplakátolt szobában. Néha gitároztam egy kicsit, életem első gitárján, és olyan nőkről szóló dalokat dudorásztam, akik otthagyták a férfiakat, és a nevüket mindig Brigitte-re cseréltem.

Aztán hirtelen megértettem. Megértettem mindent. A fotókat a szőke lányról, hogy ő valóban nem a testvére volt, és hogy engem sosem tudna úgy szeretni, de nem hibáztathattam.

És rájöttem, hogy szerencsések azok, akik számára beteljesül a szerelem.

Külváros.

Amy vagyok. Igazából Amanda, de gyűlölöm a nevemet. Titkárnős. Nem vagyok titkárnő. 30 éves újságíró vagyok a belvárosból, a munkámat szeretem, a munkahelyemmel sincsen gond. Ellenben a házasságom romokban hever, a férjem olyan, mint egy negyvenes évei végén járó klimaxos, karrierista nő. Nincs gyerekünk, és ő nem is akar. Időszerű lenne elválnunk, de fél. Fél, hogy mi lesz válás után. Én pedig nem hagyhatom magára, mert képtelen lenne önellátásra; ilyen szempontból inkább egy 5 éves kisgyerek. Bűntudatom lenne, ha ott hagynám, de már nem bírom tovább. Most fogom a holmimat, elmegyek, és beadom a válópert, mert három éve ezen megy a vita, és a válasz mindig csak "menj!", "add!", "csináld!". Hát megteszem. Kopog a cipőm a lépcsőn, ahogy szinte pattogok lefele, nem vártam a liftre, így drámaibb. Tudom, hogy bár nem próbál megállítani, az ajtóból néz utánam, és még percekig fog ott állni, azon tűnődve, hogy mi lesz most.

Mindig is a belvárosban éltem, ugyan ebben a házban, épp csak egy emelettel lejjebb. A szüleim a mai napig ott élnek. Néha félek, hogy hallják a veszekedéseinket. Pontosabban… tudom, hogy hallják; látom abból, ahogy rám néznek, a heti egyszeri közös ebédjeink alkalmával.

Többször próbáltuk rendbe hozni a házasságunkat. A legjobb megoldásnak a külváros tűnt. Engem mindig is vonzott, és egy-egy ott töltött hétvége alkalmával mindig minden békés, nyugodt lett, mint egy tökéletes házasságban. Felvetettük, hogy kiköltöznék egy kertes házba, körülbelül 20 percnyire a szüleimtől, de ők ellenezték. Azt hiszem, édesanyám attól félt, hogy akkor még jobban elfajulnak a dolgok, és ő már nem tarthatja rajtunk a szemét. Olyankor is kitűnően megvoltunk, mikor mások, a barátaink gyerekeire vigyáztunk. Mégis, sosem lettek sajátjaink; a férjem, Rob - igazából Roy, de gyűlöli a nevét, azt mondja, sztriptíz táncosokat hívnak így -, nem szeretett volna, hisz egy egész életre gyermeket vállalni nagy felelősség, a sajátodon kívül egy másik életért is felelős vagy, satöbbi. Azt hiszem, felelőtlennek tartja magát. Pedig nem az; kitűnően vezet, nagyon körültekintő, az időseknek ahol tud, segít, remekül főz, jól keres… tökéletesnek tűnő élet állt előttünk, a házasságunk első hónapjaiban. Később, egy év után kezdett csak elromlani minden. Nem értettem, mi változott meg, amíg "csak úgy" együtt voltunk, sosem jelentett problémát, hogy felosszuk a házimunkát, be az időnket, mindig jutott egymásra, a lakásra, mindenre, amire kellett.

Aztán egyszer a fejemhez vágta, hogy belehajszoltam a házasságba, én tehetek róla, hogy frusztrált lett, mert ő csak próbál megfelelni, és rendes férj lenni. Akkor ledöbbentem. Ő kérte meg a kezem, addig szóba sem került a házasság, valahogy nem éreztem szükségét, azt hittem, ő sem. Egyből igent mondtam persze, de megbeszéltük, hogy hosszú jegyben járás lesz, az esküvőt magát csak később tartjuk meg; de az anyám olyan izgatott lett a hírtől, hogy egyből szervezkedni kezdett. Rob pedig helyeselt; ki hajszolt bele kit a házasságunkba? Nem kezdtem vele veszekedni. Annyira megdöbbentem, hogy csak álltam, a konyha közepén, egy vágódeszkával a kezemben. Mikor újra tudtam kontrollálni a gondolataimat, azon kaptam magam, hogy hozzá akarom vágni a deszkát, majd egyesével mindent, ami a kezem ügyébe akad. Az volt a szerencséje, hogy nem vagyok forróvérű, mindig mindent kétszer átgondolok.

Fiatal vagyok még, hiszem, hogy élhetek normális életet, lehet gyermekem, felépíthetem újra a régi életem. De ehhez egy másik férfi kell, egy másik helyen; ám mindezek előtt egy kis idő. És a válás, természetesen.

A bíróságon vagyok, két hete élünk külön. Mindenki szemét magamon érzem, pedig senki sem néz. Csupa fekete ruhás ember: bírók. Nem, talán csak titkárok, titkárnők, itt dolgozók. Az is lehet, hogy némelyikük takarít. Mit keresek itt? Nem kellene itt lennem. De meg kell tennem, muszáj, nem bírom tovább, már beleőrülök ebbe. Papírok, adatok, aláírás, férj, adatok, papírok, aláírás, panaszok, férj, aláírás, vagyon, férj; férj, vagyon, aláírás, férj… herce-hurca, harc, veszekedések, sírás, elkerülhetetlen. A szüleim naponta többször is feljöttek, édesanyám többször óvatosan figyelmeztetett, hogy tőlünk zeng a ház, mind a tíz emelet összes lakásában hallani, ahogy veszekedünk, de nem érdekelt, én csak nem akartam őt többet látni - mármint a férjemet. Az összes pénzemet egy bankszámlára gyűjtöttem, és megelégedésemre azt tapasztaltam, hogy elegendő a kis vagyonom egy közepes vidéki házikó megvásárlására. A lakás is az enyém, tehát amint Rob kiköltözik, elkezdhetem hirdetni, amit majd érte kapok, abból megélek egy darabig - jó sorom lesz. A mostaninál mindenképp jobb.

Hát ezt remélem a vidéktől. Egy házat, ahol szép időben kiülhetek az udvarra, koktéllal, napozóágyba; vagy kertészkedhetek, füvet nyírhatok, esetleg lehet egy pici medencém, magam, a barátok, és a gyerekeik számára; lehetne egy kutyám, mindig is kutyát szerettem volna - nagyot, szőröset, olyan mackó-szerűt; kereshetnék új állást, lehetnék végre óvónő, hivatalosan az a szakmám, mindig is arra vágytam, de Rob ellenezte, úgy gondolta, attól túlságosan megszeretném a gyerekeket, és erőltetném, hogy sajátunk legyen. Miért ne lehetne sajátunk?

Szóval a válás utáni harmadik hónapban eladtam a lakásomat, és kiköltöztem a külvárosba. A szomszédok mind nagyon kedvesek, és mint kiderült, két utcára lakik tőlem egy volt osztálytársam – újabban sokat járunk egymáshoz, kicsit megfiatalítjuk egymást, párszor még az éjszakába is bementünk. Szeptemberben, az új tanév kezdetekor félállásban óvónő leszek – ez azt jelenti, hogy minden másnap -, a magazin pedig cikkezésről riportok készítésére léptetett elő, így híres emberekkel is találkozhatok. A szabadidőmben pedig jut idő minden másra, amire eddig nem. A nővéreméknél nemsokára kiskutyák születnek.
Lassan a szívem is rendbe jön, és már csak a rossz emlékek fognak Robra emlékeztetni. És a Ray nevű csippendélfiúk.

Párizsi éjszaka.

Párizs éjszakájába meredtem, körbevettek a neonfények, kis autókban nagy emberek utaztak, munkából, színházból hazafelé. Két nő állt az út szélén, kabátban, táskával. Sejtettem, hogy nincs sok más tulajdonuk.

Az emberek elrohantak mellettük, nem törődtek velük, sőt, lenézték őket. Egy pár andalgott el mellettük, és ahogy a két nőt észrevették, egy pillanatra megtorpantak. "Szörnyű", "elképesztő", "kéjlesők" - vagy hasonlók-, mondhatták rájuk. Aztán tovább siettek, és nem tartozik rám, mit csináltak az éjszaka további részében.

Hajnali egy óra körül egy dörmögve pufogó fekete autó állt meg mellettük, és pár mondat után az egyik nő beszállt. Elcsendesedett az utca, mintha aludni térne, a fények már csak álmosan pillogtak, pedig még messze volt a pirkadat.

A hűvös későjanuári éjszakában lassan, észrevehetetlenül settenkedtek a felhők az égen, és halkan hullani kezdett a hó.

Harmadik emeleti lakásom ablakából elbújtam, meleg paplanom alá, de nem hagyott nyugodni a lent vacogó nő képe.

Reggel gőzölgő kávéval a kezemben néztem le az ébredező városra. A nő magát szinte kabátjába folytva ült egy lámpaoszlopnak dőlve.

Emberek gyűltek köré, telefonálgattak. Aztán mentő jött, és már bántam, hogy nem hívtam fel...

Fotó: Brassai - Two prostitutes soliciting.

Egy nap történései. (Vers.)

Köhög az álmos vekker,

mellőlem a testem felkel

Öt forintos reggeli kávé,

a tegnap esti süti a máé.

Hangulatom robbanó bomba,

elhanyagol ma a munka;

Jön egy 'kilenckor nálad?' sms:

már látom, az esti szex meglesz.

Délután ötkor már (készülök,)

magamra csáb-ruhát öltök;

bújás, aztán vacsora.

Már horkol a mély hangú ingaóra.

Milyen a hajnal?

Hűvös, színtelen órák lebegtek körülöttem. Szinte láttam forogni a mutatókat, hallottam kattogni az ingákat, s inogtam én is, mert az alkohol még nyomokban sem tűnt tovább testemből, agyam nemlevő képeket látott, szívem nem levő dallamra vert, lelkem nem levő asszonyt szeretett.

De mily asszonyka is volt az, szőke, telt keblű, csókos ajkú, mint egy amazon, ám fegyver helyett tízszámra a korsó sört hordta. A lovagok, katonák közt úgy lépdelt, mint nyert csata színhelyén a hadvezér, ki tudja, most egy percre övé a világ, most egy percre nem bánthatja senki. De a következőben már a részeg mocskok fütyültek és csettintettek neki, én pedig szerettem volna behúzni mindnek - esélyem sem lett volna ellenük.

Miranda, Marianna, vagy valami efféle neve volt, de kit is izgat, csak egy éjszaka alkoholálma. Soha nem jártam középkori kocsmában, nem csókoltam nőiket, pedig de szerettem volna!

De ilyen a hajnal, főleg az ittas, hogy a színekkel együtt hozza a vágy képeit, a "megtehettem volna", vagy a "meg kellett volna tennem" ostoba magamarcangoló gondolatait, melyektől nem lehet szabadulni. És ha az embernek szerencséje van, talál még egy hasonlóan részeg lánylényt, akivel a vágy párájában egyesülhet, s mikor kopogtat a reggel, vagy a dél, lelkiismeret furdalás nélkül léphet le, hogy többet ne keressék egymást.

Egy éjszakás kurvának mondják néhányan, de aki tudja, milyen az, dolgavégezetlenül hazamenni, nem ítél el többé senkit ezért.

Mert ilyen ez a hajnal.

Elszállt lámúr.

Kerek perec.
Kerek perec kijelentette, hogy vége. A szeme sem rebbent, nem párásodott be, nem csuklott el a hangja.
Azt hittem, szeret. Szentül hittem. Sosem fog elhagyni; biztos pont az életemben, mindig van valaki, satöbbi. Na persze.
Én nem szerettem. Én csak megszoktam. Tudod: megszoksz, vagy megszöksz. Előle nem lehetett szökni, így hát szoktam. Ő meg nagyszerűen...
Aztán egy reggel elém állt azzal, hogy terhes. Üvöltöttem, hogy azt hittem, gyógyszert szed. Azt felelte, szed is; mégis megtörtént. De ha már így esett, ő ugyan el nem veteti: nem lesz gyilkos. Akkor felpofoztam. Nem bántam meg. Az én gyerekemet várta, és nem kérdezett semmit. Az én gyerekemet várta? Igen, azt felelte. Hát akkor nyomás az orvos, én azt a babát nem akarom. Mondta, hogy majd megy. De nem ment.
Pár hét múlva láttam csak, hogy nem ment. Akkor megint felpofoztam. Ő sírt és üvöltött, de cigarettám füstjével együtt szálltak el szavai. Valószínűleg azon a napon nyomta el szerelemszivarának parazsát. Nem gomolygott tovább a nikotinláv.
A következő reggelre összepakolt, elém állt: ő ezt nem bírja tovább, ő így nem tud élni, tönkreteszem, ilyesmi. Nem sírt, meg ugye el sem csuklott a hangja, csak mondta-mondta, én meg már rég nem figyeltem rá, aztán csörgött a kulccsal, babrálta a zárat, kilépett az ajtón, aztán hozzám vágta a csomót, elment, fogalmam sem lehetett többé, mi van vele.
Vajon szült? Vajon mesélt rólam a gyereknek? Hova ment? Hol van most?
Nem szerettem ugye; de megszoktam: üresség maradt utána, hiány; már persze nem ő hiányzott, a bosszantó személyisége, a nyafogása. Csupán a mindennapi dolgok, a vacsorái; a csókjai, meg a szex. A szex az nagyon. Eléggé jó volt benne...
Jó volt, hogy volt nekem. Egy édes megszokás.
Na jó, talán szerettem. Talán szeretem.

Juditte.

Holdfény, habcsók.
Fülledt levegő, szakadt ruhák, alkoholszag.
Tengerpart, a legjobb whiskyk.
Kocsmák, a legrosszabb vodkák.
Szállodák, puha ágyak.
Aluljárók, utcák.
Svédasztalos reggeli, négy fogásos ebéd.
Mások maradéka, üres kifli.

Ez mind mi voltunk. Az élet mindent megadott nekünk - aztán meg mindent elvett. Voltunk kiskirályok, mikor mindenki a mi kívánságunk leste, és voltunk az utca söpredékei, akiket mindenki lenéz.
Különösebb oka nem volt hanyatlásunknak. Csupán felelőtlenül bántunk a pénzzel. Csak is mi tehettünk róla, nem hibáztattunk soha senkit. Mi mindig ott voltunk egymásnak. Juditte, és én.
Neki hosszú, dús, szőke haja volt. Én kopaszodtam, a maradék hajam pedig fekete volt, és a vállamat érte éppen. Ő telt volt, és fiatal. Én egy csontkollekció, közel a negyvenhez. Az ő hangja csillogott. Én rekedt voltam, dohányhangú. Énekeltünk. Gitároztam. Az emberek szerettek minket.
Már évek óta játszottunk együtt; egy sznobbárban volt éppen fellépésünk, mikor alig pár perccel a koncertkezdés után lövöldözni kezdtek, mi pedig elmenekültünk. Akkor elterjedt a hír, hogy előadás nélkül léptünk le a pénzzel, ami igaz is volt, és szerettük volna jóvá tenni, de többé nem hívtak minket a gazdagok törzshelyeire. Kocsmázni kezdtünk, de abból nem tudtunk megélni. Egy évvel később, mikor újra bárokba jelentkeztünk, mindenhol elutasítottak, máshova küldtek minket. Megváltozott a világ.
Ekkor jött az utcazenélés - többször a rendőrök vittek el minket. A börtönben legalább meleg volt. Sokszor azt sem tudtam, őt hova vitték, elhurcolták mellőlem. Mindig egymásra találtunk újra, és folytattuk, ahol abbahagytuk.
Aztán Juditte teherbe esett. Többé nem élhettünk egyik napról a másikra, keresnünk kellett valakit, aki befogad minket. A bátyja megtette. Szegényen, de legalább biztosan éltünk. Munkába álltam, és egyre szebb lett a világ, újra éltünk, és ahogy teltek a hónapok, egyre izgatottabbak lettünk. Vásárolgattunk a babának - lány magzat volt, azt mondta az orvos.
Akkor aztán eljött a nagy nap. A neonfényben úszó folyosón ültem, fehér ruhás orvosok jöttek-mentek körülöttem, láttam más izguló apukákat, rokonokat, forgott körülöttem a világ, a kávét kávéval kísértem, fogalmam sincs, hány órát töltöttem el ott, azt mondják, többet, mint amennyire emlékszem. Aludtam, édeset álmodtam, a jövőről, egy tíz éves kislányról, egy még mindig ragyogó és fiatal anyukáról, egy füves udvarról, kiskutyáról. Valaki a vállamat rázta, felriadtam. Égették a szemem a fények, és egy bajszos doktor állt előttem. Mondott valamit, nem értettem. Sírtam. Elismételte, de az agyam képtelen volt felfogni. Leültem, a kezembe temettem az arcom. Nem tudtam, mi történik, továbbra sem érzékeltem az idő múlását. Megérkezett Joel, Juditte bátyja. Sírt. Átkarolt; sosem voltunk jóban. Vigasztalt. Azt hiszem, pár óra telt el, mire magamhoz tértem. A férfire néztem. - Mi történt? - kérdeztem. Aggódó pillantást vetett rám. Elcsukló hangon annyit mondott: - Juditte... - éreztem, tudtam, hogy mi történt, de nem hittem el. Hallani akartam, hallani, hogy belehalhassak a fájdalomba, hogy ne kelljen elfogadnom, túllépnem rajta, csak végezzen velem a kín. Üvöltöttem, az orvost kerestem, akivel korábban beszéltem.
- Uram, a felesége...
- Nem a feleségem - ordítottam rá. Könnyek vitték el a hangom, zokogtam, kétségbe voltam esve, és dühös voltam.
- A hölgy... és a baba... egyikük sem élte túl.
Hát igaz. A felelősségteljes családfő érzése leszállt a vállamról.
Hazamentem, összedobáltam a cuccaimat, fogtam a pénzt, és soha többet nem tértem vissza a városba.

Fogalmam sincs az időről, csak élek, nem napról napra, még csak nem is óráról órára. Csak élek. Hol utcán, hol szállóban. Van pénzem. De nem kell a kényelem. Nem kell semmi; várom, mikor lesz ennek vége.
Alkoholmámorban; az agyam el van borulva, nem tudom, mikor fürödtem utoljára, sem azt, mikor szólt utoljára a csaposon kívül más hozzám. De nem is kell. Nem kellenek emberek. Magány kell.

Majd megtudod, ha átéled.

Limonádé III. - Citromlás.

Egy gyilkos elmével rendelkező dáma; kihasznált mindent, és mindenkit.
Egy bárban ismertem meg, már az első pillantás után tudnom kellett volna. Csak bámultam, ő pedig meghívatta magát - igazából közölte a csapossal, hogy én állom az italát. Hazakísértem és nála felejtettem a pénztárcámat. Pedig nem is szexeltünk - aznap. Másnap elmentem érte, majd ő jött el hozzám. Szép éjszaka volt.
Aztán pár hét múlva hozzám költözött, meg sem kérdezte, én akarom-e; persze nem volt ellenemre, így nem volt erőm tiltakozni. Az ő lakására lejárt a bérleti szerződés. Így történt, hogy több, mint két évig éltünk együtt. A szüleimhez sosem jött el, a sajátjaihoz nem hívott. Néha főzött, vagy takarított, de nem értem, vagy hálából; képtelen voltam belátni, inkább észre sem vettem, hogy minden lépésével kihasznál, ott foszt ki, ahol tud.
Egy hajnalban arra ébredtem, hogy hangoskodva nyitja az ajtót. Egy fiatal srác hangját is hallottam, aztán üvegcsörömpölést, majd ideges, izgatott nevetést. Rita felhozott valakit. Hozzám.
Addig sem voltam boldog - hogyan is lehettem volna egy ilyen kapcsolatban? - de azon az éjszakán és másnap reggel már nem tehettem úgy, mintha nem vettem volna észre, amit velem művel. Leültem a nappali kanapéjára, és vártam.
Rita kb. fél órával később ébredt fel, kibotorkált a konyhába, kávét főzött, majd odaült mellém. Nem jeleztem neki: tudta, mi vár rá.
Elmondtam neki, hogy nem maradhat nálam, azonnal szedje össze a cuccait, és hagyja el a lakásom. Nem kiabáltam, nem sírtam, bár nehezemre esett kimondani a szavakat. Ő sem sírt, beletörődött. A két év alatt nem igazán volt ennyire békés beszélgetésünk.
- Sajnálom. Tényleg sajnálom, amit veled tettem. Nem ismerlek, de te sem ismersz engem; így akartam. Csak pár dolgot tudunk egymásról, ezt neked is észre kellett volna venned. Tudom, mit tettem veled; összetörtelek, holott te engem sosem bántottál. Nézd, elmegyek, tudom, hogy így helyes; nem veszekedéssel búcsúzom. Legközelebb egy idősebb nővel kezd! - mosolygott. De nem a ribancmosolyával, amivel szexre csábít - ez egy őszinte, jó tanács-mosoly volt.
Felállt, bement a hálóba, aztán a fürdőbe - pakolászaj. Mikor Rita a másik szobába ment, ahol a srác még aludt, az ágyamra hevertem a csukott hálószoba ajtó mögött - vártam.
Hallottam, ahogy tíz perccel később nyílik, majd csukódik a bejárati ajtó, kattan a zár, majd tompa puffanás.
Kinéztem: egyedül voltam; kulcsa a lábtörlőn pihent, a levélrés alatt. Illata még egy darabig körbe-körbe járt a lakásban, majd az is elszállt. Egyedül voltam.
Whiskyt bontottam, és gitároztam. Majd lesz valahogy.