Afia.

"Mintha csak szembe jött volna az álma,
a lány zavarában másra néz.
Nem ez a perc az, nem az az óra.
Ha nem volna nehéz, még könnyű is volna."
Odett és a go girlz! - Repülő.

A lány két éve járt ugyanazon az útvonalon nap mint nap. Két éve látta a férfit nap mint nap. Mindig is meg akarta szólítani, de sosem merte, hisz mit gondolna a 35 körüli sikeres, nagymenő, valószínűleg családos, jóképű bankár, ha a könyveit szorongató remegő térdű félénk 15 éves, iskolai egyenruhás lány megszólítaná?! Kinevetné, majd tovább menne. Ebbe pedig a lány szíve beleszakadna. Ezért hát, hogy ő két éve csak nézi a férfit, ábrándokat sző róla, közös életükről egy hatalmas vidéki házban, és élete első karácsonyi álomvacsorájáról.
Két év hosszú idő, a lány sokat nőtt, szebb lett - szinte már kész nő, ahhoz a 13 éves kislányhoz képest, aki akkor volt, mikor először meglátta a férfit. Persze az mit sem változott: ő kortalan, rajta nem látszanak az évek, ő örökké tökéletes marad. A lány már megszokta, hogy ő csak nézi a férfit, az meg észre sem veszi. Nem tehetett róla, ő igazán próbálta meglátni a fiatal fiúkban is a férfiasságot: de nem ment neki. Hiába, ha valaki az idős férfiakat szereti…
Ám egyszer történt valami. A lány nem a szokásos időben ért oda, ahol Őt látni szokta: pár perccel korábban. A lába remegett, félt, hogy elkerüli a pillanatot, hogy láthassa. És a férfi nem volt sehol. Elhaladt a kuka mellett, ahova a férfi a cigarettacsikket szokta nyomni. Sehol. Az órájára pillantott: még öt perc. Mi lenne, ha megállna, mintha keresne valamit? A szíve megállt volna, de a lábai vitték tovább. Már csak pár lépésre volt a sarok, ahol el kell kanyarodnia. Utoljára fordult hátra. Semmi. Csalódottan fordult előre. Neki egy üvegajtónak. A fejéhez kapott szabad kezével, és igyekezett összeszedni magát, tudta, hogy eljött az ő ideje. Végre megmutathatja magát a nagyvilágnak. Mélylevegőt vett, és felnézett. Nem csalódott: a férfi állt az ajtó túloldalán.
- Ó, jaj, ne haragudj! - szabadkozott, arca kicsit kipirult. Zavarba jött. Végülis nem mindennap nyitja rá az ajtót másokra…
- Öh… semmi baj. Nem gond. Megszoktam, hogy nem vesz észre. Hogy nem vesznek észre. Úgy értettem, hogy nem vesznek észre. Senki. Nem maga. Senki. Nem vesznek. Igen.
- Azért remélem kárpótlásul meghívhatlak egy üdítőre, talán innál valamit, öh…
- Afia. A nevem Afia. Nem, köszönöm, most nem vagyok szomjas. Talán majd máskor. Viszlát. - Ahogy elbizonytalanodott eleinte, olyan magabiztosan intett most búcsút a lány.
"Még a nevét sem tudom. Megvárhattam volna, hogy bemutatkozzon. Nem. Így kellett tennem, el kellett jönnöm, így a helyes. Ki tudja, mit tettem volna, ha beszélgetni kezdünk. Miket gondolhatna rólam akkor. Jobb is, hogy így tettem." Egy magas fekete hajú férfi jött szembe, Afia ráemelte zavart tekintetét. Szemük összetalálkozott, a férfi elmosolyodott. Próbált magabiztosnak tűnni, érezte, hogy a férfi - az ő álomférfija - utána néz. Az utolsó lépésnél fél pillanatravisszanézett, ráemelte szemeit a bankárra, majd befordult a sarkon. Még ment pár lépést, majd szinte sírva, lihegve dőlt neki a ház falának. Kicsit megrogyott a térde, úgy érezte, nem tud tovább menni. Zihált. Hányszor elképzelte, hányszor megálmodta… nem pont így. Az első találkozást úgy képzelte, hogy szembe mennek egymással az utcán, az ő haját fújja a szél, egymás szemébe néznek, és megáll az idő, a pillanat az örökkévalóság. Ehelyett ez a kínos találkozás… Afia tudta, hogy nem tehet már semmit. Legalább látta őt, legalább hallotta a hangját: hozzászólt. Hozzá, direkt hozzá beszélt. És a férfi hallotta a válaszát, hallotta az ő hangját.
Igyekezett összeszedni magát, tovább indult, nem késhet, haza kell érnie. Ha késik, a szülei kérdőre vonják, ő pedig nem mondhat semmit a titokzatos férfiról az életében. Senki nem tud róla, nem is szabad senkinek sem tudnia. Hazasétál, és éli tovább életét, mintha mi sem történt volna. Hisz tulajdonképpen semmi sem történt. Neki ment egy ajtónak, és a férfi, aki rányitotta, meghívta egy üdítőre. Ez hétköznapi. Történt már ilyen. Csak akkor elfogadta a kárpótlást… talán túl feltűnő lehet, hogy elsietett? Már nincs értelme ilyeneken gondolkodni, megtörtént. Elmúlt, nem tud rajta változtatni.
Igyekezett másra gondolni, de csak a férfi arca járt az eszében. Először látta közelről, először látta, hogy a szemei barnák, hogy a fogai tökéletes sorban állnak, mint a tévében a rágómodelleknek, és hogy sebhelyes az arca: sok sérülés nyoma látszott a homlokán. Egy vékony ezüst nyaklánc lógott ki az inge alól, és nem látott gyűrűt a kezén. Elképzelte bulizós ruhában, elképzelte melegítőben, miközben fut, és elképzelte sok-sok csinos nővel egy medencés buliban. Csupa olyan helyen, ahova szívesen menne vele, vagy ahova valószínűleg ő a nőit viszi: elegáns éttermek, szolid szórakozóhelyek… vajon a férfi gondolt már rá azóta, hogy a baleset történt? Elmesélte-e valakinek, hogy mi történt? Egyáltalán jelentett-e neki valamit? Emlékszik-e még rá, gondolkodott-e rajta, feltűnt-e neki, hogy ez történt, vagy hétköznapi balesetnek tekintette, és többet eszébe sem jutott? Ez a legvalószínűbb…

Újabb két év telt el. Afia azóta is azon az úton jár. De a férfi egyszer csak eltűnt. Talán elköltözött. Vagy új munkahelyet talált. Vagy történt vele valami. Talán kórházba került, és azóta is kómában fekszik… ebben a mai világban már minden lehetséges. Hiszen elég egy óvatlan pillanat vezetés közben, és máris bemondja a rádió, hogy hány halálos áldozat van. Ki tudja, hogy mi történt a titokzatos fekete öltönyös harmincas bankárral.
A tizenöt éves iskolás lány azóta szinte nővé érett, és bár gyakran gondol régi bálványára, szíve már visszahúz kortársai közé, bulizni jár, éli a saját életét. Már senki nem nyitja rá az ajtót. Maximum ki előtte, hogy belibeghessen, és utána fordulhassanak, fütyüljenek neki, és úgy álmodozzanak róla, mint régen ő arról a férfiról.
Senki sem gondolta volna, hogy pont azon a helyen találkoznak ismét.
Egy szórakozóhely pultjánál ücsörgött. Afia egy üdítőt ment venni, megszomjazott tánc közben.
- Egy… - a hangos zene elnyomta a lány selymes hangját. De nem úgy a narancssárga pólós, jó kiállású, dögös férfiét.
- Ne haragudj, ne vedd tolakodásnak, de az arcod… olyan ismerős vagy, mintha már láttalak volna. Lehetséges ez?
- Könnyen lehet, engem sokan látnak - felelte a lány, szemét nem vette le a pultos kezéről: érett nő módjára figyelte, nem kevernek-e valami az italába.
- Meghívnálak egy italra. Megkérdezhetem a neved?
- A nevem Afia, és azt mondom magának, hogy - a lány heves mozdulattal fordult a férfi felé, szemébe nézett és akkor… térde megremegett, kislányos ábrándjainak sora futott át szeme előtt, és nem jött ki hang a torkán. Talán jobb is.
- Igen, már emlékszem is! Úgy két éve lehetett, az a véletlen baleset. Nahát, elbűvölő kislányból szinte nő lettél. És azt kell mondjam, gyönyörű vagy. - A férfi kezet nyújtott, a pultos pedig az üdítőt. Afia az utóbbiért nyúlt.
- Sajnálom, nem emlékszem - felelte habozva, és szájába vette a szívószálat. Kortyolt egyet. - Jobb lenne, ha visszamennék a barátaimhoz, várnak rám, elég népszerű vagyok, nyilván örülnének már a társaságomnak. - Nem hazudott. De koránt sem érezte magát olyan magabiztosnak, mint amilyennek mutatta. Belül remegett, nem tudta mit tegyen, mi lenne helyes.
- Kérlek, akkor legalább pár percre kísérj ki, amíg elszívok egy szál cigarettát. Olyan régen láttalak. Pedig sokáig minden nap előttem vezetett az utad… haza?
A lány szíve összezsugorodott, idegei pattanásig feszültek, gyomra mintha hangya méretűre szűkült volna, és így minden, amit aznap evett kikívánkozna.
- Talán egy cigi belefér. - a férfi átkarolta, és gyengéden a kijárat felé húzta a lapockájánál. Egy utcával arrébb sétáltak, csak ketten voltak. Afia tudta, hogy ez nem bölcs döntés, elmenni onnan, ahol a barátai és más emberek vannak. Egy kihalt helyre, az éjszaka közepén.
- Szervusz - nyújtott újra kezet a féri -, a nevem Lester. Nem tudom emlékszel-e rám, egyszer rád nyitottam az ajtót. Akkor is meghívtalak egy üdítőre, kárpótlásul - akkor is elutasítottad… talán félsz tőlem? - egy ezüst tárcából szivarkát vett elő. - Sajnálom, nőies dohányom nincs.
- Semmi probléma, nem dohányzom.
- Valóban? Ez érdekes. Meg voltam róla győződve, hogy egy ilyen vagány lány dohányzik. Csak a népszerűség kedvéért, persze. Nos, ismételten sajnálom azt az akkori esetet. Utólag nem mertelek megszólítani, féltem, hogy rád ijesztenék, olyan kicsi és törékeny voltál még akkor. Szülők kicsi kincse. Látom, azóta megváltozott a helyzet - kedvesen Afiára mosolygott. Feszült helyzet, a lány szinte sírt, egy igent is alig tudott kipréselni magából. Nekidőlt a falnak, mint akkor. Próbálta összeszedni magát.
- Igen, én is hasonlóan érzem magam. Ha ez megnyugtat… egy ilyen szép lány társaságában… - "Istenem, ez lehetséges? A férfi, a bálványom… akire azt hittem, hogy a legérettebb férfi a világon, aki sosem állna szóba velem… ilyen könnyen elcsábul egy jó nőtől? Még nem is nő… egy perverz alak, ez biztos."
- Nézze, én jobbnak látom, ha most visszamegyek a barátaimhoz. Örülök, hogy találkoztunk, Lester. A viszont látásra.
Lassú léptekkel, háttal a falnak elkezdett távolodni a férfitól. Gondolatai kavarogtak, érezte, hogy már nem tarthatja vissza tovább a sírását, különben felrobban. Könnyei hát leperegtek arcán, nemes egyszerűséggel, ahogy már csak azt szokták. De közben a lány szíve odabent széthasadt, darabjaira, úgy érezte, hogy azok feloldódnak, vére széthordja testében. Hihetetlen érzés volt, nem is akarta elhinni, hogy tényleg megtörténik. De tudta. Tudta, hogy nem csak álmodja. Odaért a sarokhoz, még mindig a falnak háttal. Végig a férfit nézte, ahogy az ott áll, nem szerencsétlenül, nem otthagyottan, csak olyan hétköznapian; cigarettázva. Ahogy befordult a sarkon, futni kezdett, be az ajtón, a női mosdóba, egy vécéfülkébe. Nem is akart onnan soha-soha kimenni.
"Nem, ez nem lehet. Ilyen nincs." Zokogott. "Megkaptam. De nem erre vágytam… minden lány álma így végződik? Vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen? Nem, nem lehet. NEM. NEM. NEM. KIZÁRT. Engedjenek ki innen. Ebből az álomból, ebből a világból. Ki akarok szállni, nem tetszik. Ez a film más, nem erre vettem jegyet. Ez nem az én filmem. Nem az én világom. Ott ilyen nem történhet… KIZÁRT! Segítsen valaki… bárki… akárki… hol vannak?"
- Aff, itt vagy? - egy ismerős hang. Kettő, három, egyre többen szólítgatják. Kopogtatnak a fülke ajtaján. Mondanak valamit; sok mindent. Fel sem fogja. Ül a lecsukott vécén, sír, nem érdekli a külvilág. Nem érdekli őt már semmi, csak üvölteni akar, kiüvölteni magából, ami bent van; ki, hogy többé ne kelljen félnie tőle. Elmosódva, könnyek fátylán keresztül látja, hogy megreped az ajtó, egy kishelyen, majd egyre jobban, széttörik, egy kéz (kéz?) benyúl, szétfeszíti, valaki a karjaiba veszi, cipeli. Már nem lát semmit, érzi, hogy otthon van, az ágyában fekszik, egy nő ül mellette (az anyja?), szólítgatja, simogatja, de most minden apró érintést durvának, halálos súlyúnak érez. Csak azt tudja hajtogatni: el innen, el ebből a városból, el erről az elátkozott helyről. El, el, el. EL!

De a menekülés nem jelenti, hogy megmenekült:
Egy új város, új emberek, új utcák, új útvonal haza, ahol nem ismer senkit, nem lát különleges férfit.
De valaki éppen előtte nyit ki egy ajtót…