Lázálom.

Az utca sarkán álltam, és téged vártalak. "Biztos csak késik!" Gondoltam magamban. De hát ez nem jellemző rád!...
A zsebemben megcsörrent a telefonom. A jól ismert dal... tudtam, hogy te hívsz. Éreztem. De valahogy bíztam benne, hogy mégis valaki otthonról, hogy mikor érek már haza!?
Mikor megláttam a telefon kijelzőjén a Te nevedet, csöppet sem lepődtem meg. De a szívem nem kezdett hevesebben verni... sőt, azon tűnődtem, hogy fel sem veszem... tudtam, hogy nem kéne, mert így még nehezebb lesz az elválás.
De fölvettem, te hozzám beszéltél, én csak hallgattam, de nem hallottam, nem is figyeltem rád. Szememmel azokat a srácokat stíröltem, akik engem néztek. Némelyikkel pislogás nélkül néztük egymást perceknek tűnő időkig, mint az ovisok abban az idióta játékban, amiben én mindig nyertem.
A kezemmel még mindig görcsösen szorítottam a fülemhez a mobilt, habár te már rég letetted...
Még mindig vártam rád, fejemben a kedvenc dalom szövege futkározott, néha egy-egy szó hangosan kicsusszant a számon. Úgy éreztem, nem kéne ott lennem, mert ebből én jól már nem keveredhetek ki...
Az ég teljesen beborult, fekete felhők gyülekeztek, minden elsötétedett, szakadni kezdett az eső, de nem a megszokott módon... szemem sarkából fekete könnycseppek csordultak ki. Eláztam, csomós tincseim vizesen tapadtak kihűlt testemhez. Rajtam kívül senki nem ázott el...
megláttalak, ahogy széles vigyorral, és önelégült fejjel felém sétálsz. Azt hitted, minden rendben...
Eszeveszetten futni kezdtem volna, de már a harmadik lépésnél elestem. Nem adtam fel a reményt, hogy megszökhetek, egészen hazáig futottam.
Mire odaértem a jól ismert kapuhoz, elkapott a láz, alig jutottam be, az előszobában már ájultam estem össze.
Talán 4 éve fekszem kómában...
Talán csak egy beteg éjjel álmodtam...
De ez után tudni fogom, hogy milyen, ha nem az én érzéseimet tiporják össze... ezúttal valaki más bújt el, és Én találtam meg...