Esetem a sporttáskás pasival.

Torkom szakadtából üvöltöttem, beleborultam az ágyba, vergődtem, mint egy szerencsétlen aranyhal, akinek összetört az akváriuma. Aztán feltérdeltem, és gondosan ügyelve arra, hogy semmiben ne tegyek kárt, teljes erőmből a falhoz vágtam a párnámat. Jó nehéz párnám volt, szóval azonnal lezuhant.

A nyomorult életemben még erre sem vagyok képes. Tisztességesen rombolni.

Pedig már vagy százszor megtettem volna, csak hát utálok takarítani. Ha meg összetörnék valamit, nekem kéne rendet tennem. Mi a jó abban, hogy rombolok, ha közben arra gondolok, hogy baszki, most földhöz vágom, de később úgyis én szedem fel. Az egyetlen dolog, ami itt össze van törve, az a szívem, mert ez a pöcs, ez a rohadék, ez a nagybetűs FÉRFI annyit se kérdez, mikor haza téved, hogy mi van velem, felőle aztán el is tűnhetnék, lehet, hogy három hét múlva észrevenné, hogy 'jé, mintha feltűnően nagy csend lenne'. Pasi. Hát rohadj meg, ha kérhetem.

Nem szoktam veszekedni vele, nem szoktam kérdezősködni, nem szoktam számon kérni, lehet ez a baj. Mert hogy csak magamban őrlődök, és amikor már sok, amikor már nem bírom, akkor felrobbanok, kirobbanok, visítok, sikítok, üvöltök, artikulálatlanul, mint egy vadember, és úgy csinálok, mintha lerombolnám a lakást, de nem, mert akkor utána takarítanom kéne, és új dolgokat vásárolni. Ezért csak a párnákat dobálom, meg egyszer felrúgtam egy széket. De akkor egyből fel is állítottam, és bocsánatot kértem tőle. Egy rohadt széktől. Harminchárom éves vagyok, és BOCSÁNATOT KÉREK EGY ROHADT SZÉKTŐL. Tuti valami gyerekkori baromság, szóval KÖSZ ANYÁM, kösz APÁM, kösz tesó és kösz szomszéd, hogy ilyen elcseszett ember lett belőlem, hogy egy rohadt széktől is bocsánatot kérek. Animizmus, úgy nevezik a pszichológiában, és a három éves gyerekekre jellemző. HÁROM baszki, nem harminchárom. Harminc rohadt évvel vagyok elmaradva a fejlődésben.

A Férfi meg, persze, nyugodtan kávézgat valahol, és bókokat dobál a pincérnőnek, az meg elpirul, és azt hiszi, hogy komolyan gondolja, de ez a tetű soha semmit nem gondolt még komolyan az életében, azt leszámítva talán, mikor kipattant a fejéből az az elképzelés, miszerint én majd eltartom őt, ő meg majd havajozik a lakásomon, amíg én melózok. Hát tudod mit? Rohadj meg, és nem.

Ekkor fogtam meg a cuccait, és az igényes sporttáskájába gyömöszölve kivágtam a lépcsőházba.

Nem jó – gondoltam –, a szomszédok látják, kérdezősködnek majd.

Kirohantam, behoztam a cuccot. Legszívesebben leköptem volna, de hát mégsem, mert szegény táska. KÖSZ, baszki, kösz. Pedig kifejezetten ronda és kopott.

Kivágom! Kivágom az ablakon! Tíz emeletesben lakom, tíz emeletről bárki kidobhatná. - Nagyszerű ötlet, már fogtam is, és cipeltem az ablakhoz. Csakhogy az összes rohadt ablakon rohadt szúnyogháló van a rohadt szúnyogok ellen. Na jó. Kit érdekel. Kinyitottam az ablakot, és teljes erőmből nekivágtam a táskát a hálónak. Tudod mi történt? Kiszakadt. Már hogy a háló. Kiszakadt, de nem annyira, hogy engedje kiesni a táskát, ami így leesett, ráesett egy ronda művirágot tartó ronda vázára, ami összetört. Szóval takaríthatok. Ó a büdös...

Tudod mit? Rohadj meg, ha már kiszakadt a háló, akkor legyen valami értelme. Tényleg kivágom a táskádat – ki is vágtam. A nyolcadikról. Nem hallatszott fel hozzám a puffanása.

Aztán mentem a konyhába a seprűért, és felsöpörtem a váza törmelékeit. Leültem a sarokfotelre, bekapcsoltam a Tvt és kikapcsoltam az agyam.

Nem tudom, mi történt, vagy mennyi idő telt el, de egyszer csak égzengéshez hasonló ricsajjal dörömbölt valaki az ajtómon. Na vajon ki... hallottam, ahogy üvölt, majdnem olyan artikulálatlanul, mint én korábban, annyit tudtam kivenni belőle, hogy mit képzelek magamról, meg hogy egy utolsó... de nem voltam hajlandó felkelni és ajtót nyitni. - Majd elmegy – gondoltam. Feltekertem a TV hangerejét.

Hirtelen, ahogy szinte beleremegtek a falak az ajtó felől érkező üvöltözésbe, soha nem tapasztalt nyugalom járt át. Kicsit olyan volt, mint a leszokást követő első szál cigaretta. Ahogy szétfut a nikotin a szervezetedben, bizsereg a lábad, és egy fél percre úgy érzed, ez a zen állapot. Vagy az első korty forralt bor, miután átfagytál a korcsolyapályán.

Csend lett. - Megunta – gondoltam. De aztán matatást hallottam a zárnál. - Nem. Rájött, hogy van kulcsa. Tíz perc üvöltés után. A Férfi. Az Ész – röhögnöm kellett.

Bejutott. Belépett a szobába. Nem néztem rá, de éreztem, hogy a nyugodtságom elszállt, és vibráló feszültséggel telt meg a szoba. Borzasztó érzés volt, dühös lettem, olyan dühös, hogy könny gyűlt a szemembe, pedig nem akartam sírni.

- Ez mi volt? - kérdezte. Nem kiabált. Nem feleltem. - EZ MI VOLT? - most már üvöltött. Vörös volt a feje, de nem folytatta. Csak ennyit akart tudni. Hogy ez mi volt. Továbbra sem feleltem neki. Remegett a kezem. - A kávézós tyúk a bajod? - Dehogy. Te vagy a bajom. De továbbra sem feleltem. - AZ? - „Az”, milyen kedves, végül is egy emberről beszélsz... - SZÓLALJ MÁR MEG. HONNAN A BÜDÖS... - félbehagyta a mondatot. Higgadt hangon folytatta – honnan tudjam, mi bajod, ha nem mondod el?

Ez a mondat 180-ra vitte a vérnyomásomat, mi az, hogy honnan tudja, amikor három éve élünk együtt. Azt gondolná az ember, ennyi idő után ismer annyira, hogy rájöjjön, hogy az a bajom, hogy kapcsolatban élünk, elvileg, de gyakorlatilag mégsem, gyakorlatilag van egy pasi a lakásomban, akit eltarthatok, és néha szét is tehetem neki a lábam, és ezért még hálásnak is kell lennem.

Ránéztem, és eleresztettem egy gúnyos „ha”-t. Ott lógott a kezében az igényes sporttáskája.

- Na elmész Te... - levágta mellém a kulcsot, és kiment. Nem vágta be maga után az ajtót. Azt hiszem, azt várta, hogy majd utána megyek. Vagy, tudta, hogy ha becsukja, nem jut vissza soha. Ettől talán félt. Sőt, ebben egészen biztos vagyok. Régebben sosem gondoltam, hogy ő bármitől is félne. Csodáltam is ezért.

És én nem mentem utána. És ő beszállt a liftbe.

És nem hallottam felőle többet.

És a kulcsa azóta másnál van.

És ez a más nem jár kávézókba nélkülem, és nem bókol pincérnőknek.

Ez a más szerelmes belém, biztonságot nyújt.

És ez baromi unalmas.