Kálvin téri Pompad Úr.

Úgy képzelem, napsütéses tavaszi délután van, talán péntek, vagy szombat, a Kálvin téren állok, a könyvtár felé vezető oldalon, olvasok. Egy izgalmas könyvet, egészen belefeledkezem, épp eltűnik egy újabb "kicsi néger", Micimackóék tejfeleznek az Északi-sarkon, vagy Ron Weasley sakkozik a pincében. Ilyeneket olvasok, miközben emberek hömpölyögnek el mellettem, a testemet feltölti a napfény, észre sem veszem, mennyire boldog vagyok.
Izgalmas az élet, történnek a dolgok. A várakozás is izgalmas, bár éppen lefoglal a könyvem. Az emberek észre sem vesznek, csak a kabátom színét furcsállják kicsit, nem szoktak hozzá a sárga kabátokhoz, a sötét színeket könnyebben megértik. Sosem voltam egy könnyű eset. A nadrágom farmer, abban nincsen semmi érdekes, a cipőm torna, a táskám... nos, a táskám olyan, amilyen. Csak a kabátom a különös, az a feltűnő. Minden ember elgondolkodik rajta egy pillanatig, még ha észre sem veszik. Ez nekem bőven elég.
Tudom, hogy közel a múzeum kertje, jártam már ott; egy pillanatra megszakítom az olvasást, felnézek: talán még sosem jártam odabent, a múzeumban. Kósza gondolatok, vissza is térek a könyvhöz, ha már Nemzeti, Ádám épp az űrbe utazik, Lucifer tömi a fejét.
Megnézem, mennyi az idő, mert persze már megint korán érkeztem, de hát én már csak ilyen vagyok. Még három perc van egészig, tökéletes, addig befejezem a fejezetet, Vonka Vilmos beengedi a gyerekeket. Eszembe jut, hogy lettem wonka, és eszembe jut az időszak is, az emberek. Gondolkodom rajtuk fél percet, megmosolygom az emlékeket. Az Ázsia center jut eszembe, valamiért élénken emlékszem arra a napra. Aztán újra vissza a könyvhöz. Nem baj, hogy nem olvasok folyamatosan, úgy is késik - gondolom, mert ehhez vagyok hozzászokva. Mindenki késik, bezzeg sosem akkor, amikor én is...
A vidám sorok, amiket olvasok, boldoggá tesznek - egyébként is boldog vagyok. Madárcsiripelést vélek hallani - de ahhoz túl messze vagyok a múzeum kertjétől, ahol a legközelebb madarakat találhatnék. Ez csak a tavasz. Az illatát is érzem, pedig a szmogban állok. Tudom, ismerem a Tavasz illatát, az egyik kedvencem.  Napsütés, jó idő és a boldogság keveredik benne, mindenki egy kicsit vidámabb, és ez felszabadítja a várost.
Eszembe jut az is, amikor - először - a szemközti kávézóban voltam, valamelyik menő amerikaiban, nem emlékszem már, coffee company, vagy california, olyan egyformák ezek, meg sem tudom őket nevezni különböztetni. Mályvacukros kakaó jut az eszembe és szendvics - és hogy milyen szép volt, olyan zen.
Lapozok a könyvemben, de felkerekedik a szél, és visszahajtja a lapot. Morcoskodom egy pillanatot, és miközben harcolok a könyvvel, felnézek. És akkor elmosolyodok, mert látom, hogy ott jön, akire várok, a sétáló utcán baktat, már ő is lát engem, és pár méter választ el minket egymástól, és érzem, ahogy egyre gyorsabban ver a szívem, aztán hirtelen megnyugszik: itt vagyok, most már minden jól lesz. Zavartan mosolygunk, és lépek egyet felé.