Alkoholmámor.

Dohány füst és alkohol szag. Szinte harapni lehet. Körülöttem emberek üdítős és sörös üvegekkel a kezükben. Jól érzik magukat. Buli, szórakozás. Az ő számukra ennyi az élet. Egy borítékot tartok a kezemben. Nem levél van benne. Fényképek. Most tettem bele őket. Ajándékba szántam.

Így álltam ott, egyedül akkor. A fotókamrámban. Az emberek csak képek voltak, de a füst igazi. Alig álltam a lábamon, fel sem fogtam mi történik, részeg voltam, csak a cigarettám járt a fejemben. Isten tudja meddig álltam úgy, ott. Talán órákig is.

Megcsörrent a telefonom. Összerezzentem, rémület. Feltéptem az ajtót, az ócska fa bódé ajtaját. Úgy, ahogy voltam, pár ruhában csak, kiléptem a hóba. Már nem volt szép, ropogós, fehér. Barna volt és latyakos. Az égen egy csillag sem látszott, az egészet vastag felhőtakaró borította. Ronda hófelhők. Se cipőt, se kabátot nem húztam. Minek, az csak a csomagolás. Most úgysem lát senki. Lehetek bármilyen ronda, bármilyen pucér. Amúgy is, ez a sorsom.

Ki tudja, hogy rám találnak-e, vagy így fagyok meg, alkoholmámorban?! Legalább nem érzem. Csak történjen már meg. Az időérzékem teljesen elveszett. Jöjjön valaki. Vagy történjen már valami.

Legalább vidám lennék. De nem vagyok. Túl unalmas a hóban feküdni.