Brigitte.

Kindle formátumban itt érhető el: https://t.co/JvrY5BP2 (Köszi @izolis.)


           Amikor fiatalabb voltam, úgy képzeltem, majd Melanie-nak hívják. Egy barnahajú angyal, aki megrögzötten majmolja a franciákat. Kicsiny, de annál világosabb első emeleti lakásban él valahol félúton a belváros és a külváros között, spagettit eszik, koktélt iszik, és egy, tán még a nagyszüleitől örökölt írógépen írja novelláit. Tavasszal az éledező nap első sugarai már a teraszon érik, ahova kiül a masinájával, vagy a kovácsoltvas korláton át kémleli az újjászülető város ébredezését.

Álmaimban sokszor találkoztam vele, 20 évesek voltunk, csókolóztunk, nevettünk, szaladtunk, gyöngybetűkkel körmölt verseit, máskor egy-egy örökké befejezetlenül maradt regény sorait csilingelte nekem a szigeten, a macskájának néha én vittem a csontokat – pedig soha korábban nem szerettem a macskákat -, sőt; nála még mosogatni is szerettem.

Aztán öregebb lettem, és nem várhattam tovább Melanie-ra, és éppen megismertem Anitát. Szép volt, nálam két évvel fiatalabb, éppen ideális, és a szülei is hamar megkedveltek. Folyton náluk voltam, én húztam, ameddig csak lehetett a bemutatást. Tudtam, hogy ő nem az, aki nekem kell, de ezt igyekeztem vele nem éreztetni. Hiába tudtam, hogy az ideálképemet el kell felejteni, és elfogadni, ami van, élni a jelennek, és a mostban látni a szépet, meg a többi közhely: nem ment. Még mindig arról a pöttyös ruhás lányról álmodtam, mint egyetemista éveim elején. Én csak éltem az életem, a percek szaladtak el mellettünk, és mire felocsúdtam, az oltár előtt álltunk. Tényleg, bárhogyan is erőltetem meg magam, nem jut eszembe, mivel töltöttünk el hét évet. Én valószínűleg álmodozással.

Ikreket várt. Az esküvőn már három hónapos terhes volt, röpke fél év, és két gyereket tartottam a kezemben, akik Anita elmondása szerint az én gyerekeim voltak, de ahogy rájuk néztem, csak őt láttam bennük – magamra egy hajtincsükben sem ismertem. Ők lettek Ginger és Marwin, és a szüleim oda voltak az unokákért, és folyton csak azt hajtogatták, hogy „Frenk, gyere már ide”, meg hogy „igazán tehetnél többet a családodért, nem csak Anitáé a két gyerekek”, mikor ő nem hallotta. – Ő… mindig is csak így neveztem, képtelen voltam a feleségemként gondolni rá. Anita olyan… más volt, mint amire nekem szükségem volt. És ezt nem is titkoltam.

Egy este éppen kedvenc báromban ültem, ahol mindenki jól ismert, és mindenki tudta jól, hogy házasságom elől menekülök oda, és Charles, a csapos már akkor töltötte a whiskymet, amikor beléptem az ajtón, és Ron, a biztonsági őr akkor sem dobott ki, ha már nem láttam, és leestem a székről a részegségtől. És Anita tudta jól, hogy oda járok, pár sarokra volt csak a házunktól, mégsem jött soha utánam… azt hiszem, félt attól, hogy olyan állapotban lásson engem, mint amilyenbe gyakran kerültem a bárban. És azt is hiszem, hogy Anita folyton félt attól, hogy odalent megcsalom, hogy fiatal tyúkokat szedek fel, és motelekbe járok velük – de ez sosem történt meg. Éppen ellenkezőleg, én a nők elől menekültem oda, és egy időben pletykáltak is rólam, hogy miért nem dobom be magam a nőknél…

Szóval, egy este éppen itt ültem, és Emily meg a bandája zenéltek, valami rock számot játszottak, és azon tűnődtem, hogy ha szeretőre vágynék, őt szedném fel, amikor csak pislogtam egyet, ez alatt pedig épp a bárpult felé fordítottam fejem, és mikor újra kinyitottam a szemem, ott volt Ő. Nem Anita, de legalább annyira megdöbbentem, mintha őt látnám ott. Ott állt Melanie, éppen olyan franciásan, mint ahogyan elképzeltem, barna tincsei lágyan omlottak vállára, és szinte hallottam csilingelő kacagását, melyet a valóságban elnyelt a kocsmazaj. A poharamat felkapva szinte révülten léptem oda a háta mögé, és gyengéden megérintettem a vállát. Megfordult, és cseppet sem tűnt ijedtnek, ahogy rám nézett: mosolyogva nyugtázta a tényt, hogy egy férfi akar vele beszélni. A kezét nyújtotta, a nevem mondtam, de bemutatkozásomat elnyelte a cigarettafüst, melyet épp kifújt telt ajkain.

- Brigitte – hajtott illedelmesen fejet, és egyből eszembe jutott kiejtéséről, hogy mennyire utáltam egyetemi éveim alatt a hetente megrendezésre kerülő bridzs partikat. Hatalmas zaj volt, és a helyet sem találtam megfelelőnek további beszélgetésre, így az ismételt bemutatkozás helyett csak annyit mondtam neki, legyen másnap az egyik kedvenc kávézómban délután 1 órakor, majd letettem a pultra a még félig teli poharam, és nyugodtan kisétáltam a bárból.

Amint kiléptem, a szívem kalapálni kezdett, és fogalmam sem volt, hogyan legyen tovább. Ezernyi dolog cikázott a fejemben, de legfőképpen az, hogy hogyan fogok otthon természetesen viselkedni. Remegő léptekkel indultam hazafelé, és csak azon imádkoztam, hogy ne essek össze ájultan, amíg elérem a bejárati ajtót.

Eljött a másnap dél, és én már tűkön ültem. Fél órával a megbeszélt idő előtt már a kávézóban ültem, de nem kértem semmit: megmondtam a felszolgálónak, hogy 1-re várok valakit, addig nem rendelek. Nagyon lassan telt az idő, és én végig csak az ajtót figyeltem, hátha belép. Folyton kattogott az agyam, rengeteg dolog járt a fejemben – hogy mit fogok neki mondani, miről fogunk beszélni, hogy vajon kedvelni fog-e: mintha életem első randijára várnék tizenöt évesen a suli melletti büfében. Egy dologban biztos voltam: nem szabad neki beszélnem Melanie-ról. Azzal valószínűleg jobban elijeszteném, mintha Anitáról és a gyerekekről beszélnék. Nehezen, de végre eljött az egy óra. Majd az egy óra öt perc. Tíz. Ideges lettem, és rádöbbentem: mit is vártam, hisz idegenek vagyunk egymásnak, és miért menne el valahova, ahova egy idegen férfi hívja, valószínűleg rendes lány, és megtanították neki otthon, hogy hogyan vigyázzon magára. Idegességemben az asztalon doboltam ujjaimmal, mikor figyelmes lettem egy azonos ritmusra kattogó hangra. Mintha egy írógépet püföltek volna valahol. Körbenéztem, és nem hittem a szememnek: ott ült Brigitte, a masinája fölött, papírok vették körül, és szemlátomást észre sem vette, hogy én is ott vagyok. Fölpattantam, és pár asztalt megkerülve odaléptem hozzá. Megköszörültem a torkom.

- Á! Frenk! Szép napot, szép napot!

- Elnézést a késésért - csak ennyit tudtam felelni remegő hangon – teljesen rabul ejtett elbűvölő mosolya. Kisvártatva, mikor úgy éreztem, egy kicsit csillapodott izgalmam, hozzátettem - meg voltam róla győződve, hogy a bár zajában nem hallotta a nevem - és egy furcsa grimaszszerű mosolyt küldtem felé.

- Nem is. De a bárban, távozása után, azt hiszem, valamennyi nő sietett a tudtomra adni, hogy érezzem magam szerencsésnek, amiért a sejtelmes, a jóképű, a hihetetlen, a nagyszerű, a titokzatos Frenk éppen engem választott, hogy sok-sok év után először randevúra hívjon egy nőt. Még a biztonsági őr is megnyugtatott, hogy magában aztán igazán meg lehet bízni! - kacagott, és bár nyugodtnak kellett volna éreznem magam, amiért a bárban mindenki csak dicsért, valahogy csak még idegesebb lettem: hiszen talán túl nagyok lettek így az elvárásai. - Foglaljon helyet, drága Frenk! Remélem nem haragszik, amiért én már fogyasztottam, de csupa jót hallottam erről a helyről, és úgy gondoltam, hátha ihletet ad egy új novellához egy kellemes tea – az asztalra néztem, és nyugtáztam, hogy adott neki: tele volt félig kézzel, félig géppel teleírt papírokkal.

Leültem, rendeltem magamnak egy kávét, ő csak egy narancslevet kért, és a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy indulni készül, mert valami családi vacsorára kell mennie, de megadja a címét, gyöngybetűkkel a papírra veti, hogy ha arra járok, csöngessek be nyugodtan, egy gyors csókot lehel arcomra, amitől én sokkal jobban zavarba jövök, mint ő, és már ki is perdül az ajtón, én pedig fizetek, és már lassan, hogy minél később érjek oda, hazafelé sétálok, és azon gondolkodom, mit fogok mondani Anitának, merre jártam egész délután, és Brigitte szavai visszhangoznak a fejemben, mintha azt mondta volna, hogy ő is lakott abban a vidéki városkában, ahol én születtem, és ismeri azt a szobrot, amire kicsiként mindig felmásztam, és hogy egy ideje nem találkozott férfiakkal, mert elege volt belőlük, de hogy bennem kellemesen csalódott, és szívesen látna újra, ezért komolyan kéri, hogy bármikor bátorkodjak felcsöngetni hozzá.

Befordultam a sarkon, neki mentem valakinek; fel sem néztem, csak elmormoltam egy elnézést, és botorkáltam tovább, nem akartam hazaérni, ezért pár méterre a ház előtt még jobban lelassítottam lépteimet.

- Frenk. Frenk! Freeeeenk! – jaj ne, egy ismerősnek mentem neki. Felnéztem: a szomszéd volt, Elena, Helena, vagy Selena, tudom is én, sosem beszéltünk, minek beszélgessünk, ránézésre megmondom, hogy teljesen más világban élünk. – Frenk, jól van?

- Persze, drága… öhm, persze, csak elég fárasztó napom volt.

- Oké… - láttam rajta, hogy nem hisz nekem, de nem is érdekelt. Tovább léptem, és ingem zsebébe csúsztattam a kezem. Megnyugvással töltött el, hogy ott lapul benne a cetli Brigitte címével.

Hazaérve igyekeztem kerülni Anita tekintetét, neki is azt mondtam, fáradt vagyok: inkább elhitte, mintsem hogy azon kelljen gondolkodnia, mit csináltam egész nap. A gyerekek a nyakamba ugrottak, mint mindig: sosem érzékelték, hogy nem viselkedek igazi apjukként, irigyeltem őket. A papírt a címmel éjjeliszekrényem fiókjába süllyesztettem, de gondolataim folyton csak akörül a pár betű körül forogtak. Alig vártam, hogy idő legyen, és lemehessek egy fröccsre, vagy whiskyre a bárba Sammel, jó cimborámmal, hogy kicsit elvonja a figyelmemet a lányról. De ahogy leértem, mindenki: Ron, Charles, Sam, és a bár többi vadidegen vendége, mintha mind tudták volna, úgy bámultak rám, és Sam nagy nehezen rá is kérdezett: - no, barátom, hogy telt a napod? – Hát mindenki tudta… nem akartam róla beszélni, egyáltalán, nem akartam, hogy tudjanak róla. Annyit feleltem, csak a szokásos történt, amire cinkos mosollyal bólintott, jelezve, hogy érti ő, szóval semmi nem volt a szokásos, kóstoltam egy kis friss húst – és nem értettem, hogy lehet ennyire közönséges és egyszerű, mikor máskor a világot is meg tudnánk váltani a beszélgetéseinkkel…

Napokig másra sem tudtam gondolni, nem tudtam koncentrálni sem a munkámra, sem a családomra, újra és újra csak Brigitte szavai csengtek a fülemben és mosolyát úgy láttam magam előtt, mintha valóban ott lenne, attól tartottam, hogy egyszer majd kinyújtom a karom és megpróbálom megsimogatni az arcát, és akkor mindenki bolondnak tart majd. Rettegtem attól, hogy sosem látom újra, és minden nap elmentem a ház előtt, amelyben lakik, már tízszer megtippeltem, vajon melyik ablak, lakás lehet az övé, egyszer a csengőig is elmentem, gyorsan átfuttattam a szemem a névtáblákon, láttam egy Soleil nevet, franciául így mondják a Napot, biztos voltam benne, hogy az ő, de nem volt erőm, nem fizikai, inkább lelki, hogy becsöngessek, ezért aztán hátat fordítottam, és elfutottam, mint egy gyerek. Vajon ő is sokat gondol rám?

Pár hétig játszottam ezt a bizonytalan semmittevést, majd egy nap felemeltem a telefonkagylót, és tárcsáztam a számot, amit a telefonkönyvben találtam a ’Brigitte Soleil’ név, és az általa megadott cím mellett.

- Haló? – egy idősebb női hang szólt bele.

- Szép napot, Hölgyem! Brigitte otthon van? Vele szeretnék beszélni.

- Ki keresi? – majd a választ meg sem várva: - Egy pillanat – zajokat hallottam, kiabálást, csoszogást, aztán kopogó lépteket, és az oly régen hallott csicsergő hanggal Brigitte beleszólt a telefonba: - ’ello?

- Brigitte? – sóhajtottam egyet a megkönnyebbüléstől, és izgalmam enyhült kicsit. – Frenk vagyok, remélem emlékszik rám – szinte hallottam, ahogy elmosolyodik:

- Hát persze! Hogy van mostanában? – aztán elmesélte, hogy az édesanyja van nála látogatóban, így örül, hogy látogatás helyett hívással leptem meg, és hogy még pár napig nála lesz az anyja, de az után szívesen látna vendégéül; én kértem, hogy inkább találkozzunk ott, ahol legutóbb, ezen csodálkozott. Féltem, hogy ha felmennék hozzá, a lakásában körbenézve csalódnék a bennem élő képekben, én pedig rettegtem a kiábrándulástól. Mindent majd a maga idejében. – Akkor kedden! – és letette.

Négy nap volt keddig. Mi a nyavalyát csinálok én addig? Borzasztó lassan telt az idő, nyilván Anita már mindent sejtett, sőt, amilyen jó emberismerő, már biztosan tudta, értette, hogy mi zajlik bennem. Három nap keddig, szombat, és én legszívesebben dolgozni mentem volna reggel, de nem lehetett, így inkább a piacra látogattam, órákat töltöttem ott, aztán egész nap főztem, de mindent ki kellett dobni, mert odaégtek, ami alatt én ábrándozva bámultam ki az ablakon. Vasárnap. Már csak két nap. Ha átalszom a napot, gyorsabban telik az idő. HOLNAP! Hétfő, munka. A kollégáim valószínűleg megijedtek a figyelmetlenségemtől, semmit nem mertek rám bízni.

Kedd. Bementem ugyan dolgozni, de az ebédszünetemet, majd az egész délutánt a kávézóban töltöttem Brigittével. Tizenkét óra ötvennyolc perckor olyan görcs ült a gyomromban, ahogy lenyomtam a kávézó kilincsét, mint még semmilyen korábban. Aztán megpillantottam őt odabent, és minden izgalmam elmúlt. Órákig beszélgettünk, közös pontokat fedeztünk fel, és ismét úgy éreztem, mintha tizenöt éves lennék, és az első lányt próbálnám felszedni. A különbség csak az volt, hogy Brigittét nem lehetett felszedni: olyan mély tiszteletet éreztem iránta, a lénye iránt, mint senki más iránt.

Találkoztunk a következő héten, és az után is, aztán pár nap múlva, aztán még pár nap múlva, aztán másnap, aztán megint másnap, aztán másnap délután, és este is, és már alig voltam otthon, a gyerekek folyton hiányoltak, Anita pedig csak nem beszélt velem, és sokszor volt könnyes a szeme. Aztán már minden nap találkoztunk, néha későéjszakáig, vagy hajnalig is együtt voltunk, és aztán felmentem hozzá. A lakása tele volt egy komoly arcú fiatal szőke nő, a szülei, és egy macska képeivel, és kérdeztem róluk, és mesélt, mindről, kivétel a szőkéről, rá annyit mondott, hogy fáj neki az emlék, és nem szeretné, hogy sírni lássam, és mindig inkább azzal folytatta, hogy a cicát mennyire szerette, és hogy csak nemrég altatta el, mert már nagyon öreg volt, és hiányzik neki, mert vele nőtt fel. Eleinte azt hittem, az a nő talán a testvére, mert a fotók alapján alig pár évvel lehetett idősebb Brigitténél, és az arcvonásaik is mintha hasonlóak lettek volna, de ezt a gondolatot elvetettem, mert egyik családi fotón sem szerepelt. Néha láttam, ahogy a lány rájuk pillant, és egy pillanatra elszomorodik, vagy hogy ujjával szívet rajzol a fotóra.

Aztán egy napsütéses szombaton elutaztunk, oda, ahol születtem, és ahol ő is élt pár évet, és közösen felmásztunk arra a hideg kőből faragott meztelen nőszoborra, amire kiskoromban is mindig, és életemben először szerelmes voltam, milliószor jobban szerettem őt, mint Anitát, vagy a gyerekeket, vagy a szüleimet; és elsétáltunk az iskolám előtt, ahova évekkel utánam ő is járt egy keveset, mert aztán máshova költöztek, és ettünk fagyit a kedvenc cukrászdánkban, és ő összekente magát fagyival, és akkor én megcsókoltam.

Ő pedig elhúzódott, rám nézett, annyit mondott, nem érti, hogy erre miért volt szükség, ő ezt nem akarja, és elszaladt. Magam elé meredtem, és én sem értettem, hogy ő miért tette, amit, és hogy akkor ez az egész csak színjáték volt?, és hogy mi lesz ezek után, és ólomsúlyúnak éreztem a lábamat, de azért valahogy elvánszorogtam a vonatig, őrület, kavargott minden, és mikor felszálltam csak járt az agyam, semmit nem értettem, és senkit nem akartam magam köré.

A szüleimhez utaztam, egy közeli kisvárosba, ahova akkor költöztek, mikor én elhagytam a családi házat. Képtelen lettem volna Anitára, vagy Gingerre és Marwinra nézni, és az anyukám nem kérdezett semmit, csak megölelt, aztán bezárkóztam a szobámba. Napokig ki sem mozdultam, csak vécére, étvágyam nem volt, és a dohányfüstöt vágni lehetett volna a még mindig gyerekbútorokkal telerakott és micimackóval, meg kiskorom kedvenc baseball játékosával kiplakátolt szobában. Néha gitároztam egy kicsit, életem első gitárján, és olyan nőkről szóló dalokat dudorásztam, akik otthagyták a férfiakat, és a nevüket mindig Brigitte-re cseréltem.

Aztán hirtelen megértettem. Megértettem mindent. A fotókat a szőke lányról, hogy ő valóban nem a testvére volt, és hogy engem sosem tudna úgy szeretni, de nem hibáztathattam.

És rájöttem, hogy szerencsések azok, akik számára beteljesül a szerelem.