Külváros.

Amy vagyok. Igazából Amanda, de gyűlölöm a nevemet. Titkárnős. Nem vagyok titkárnő. 30 éves újságíró vagyok a belvárosból, a munkámat szeretem, a munkahelyemmel sincsen gond. Ellenben a házasságom romokban hever, a férjem olyan, mint egy negyvenes évei végén járó klimaxos, karrierista nő. Nincs gyerekünk, és ő nem is akar. Időszerű lenne elválnunk, de fél. Fél, hogy mi lesz válás után. Én pedig nem hagyhatom magára, mert képtelen lenne önellátásra; ilyen szempontból inkább egy 5 éves kisgyerek. Bűntudatom lenne, ha ott hagynám, de már nem bírom tovább. Most fogom a holmimat, elmegyek, és beadom a válópert, mert három éve ezen megy a vita, és a válasz mindig csak "menj!", "add!", "csináld!". Hát megteszem. Kopog a cipőm a lépcsőn, ahogy szinte pattogok lefele, nem vártam a liftre, így drámaibb. Tudom, hogy bár nem próbál megállítani, az ajtóból néz utánam, és még percekig fog ott állni, azon tűnődve, hogy mi lesz most.

Mindig is a belvárosban éltem, ugyan ebben a házban, épp csak egy emelettel lejjebb. A szüleim a mai napig ott élnek. Néha félek, hogy hallják a veszekedéseinket. Pontosabban… tudom, hogy hallják; látom abból, ahogy rám néznek, a heti egyszeri közös ebédjeink alkalmával.

Többször próbáltuk rendbe hozni a házasságunkat. A legjobb megoldásnak a külváros tűnt. Engem mindig is vonzott, és egy-egy ott töltött hétvége alkalmával mindig minden békés, nyugodt lett, mint egy tökéletes házasságban. Felvetettük, hogy kiköltöznék egy kertes házba, körülbelül 20 percnyire a szüleimtől, de ők ellenezték. Azt hiszem, édesanyám attól félt, hogy akkor még jobban elfajulnak a dolgok, és ő már nem tarthatja rajtunk a szemét. Olyankor is kitűnően megvoltunk, mikor mások, a barátaink gyerekeire vigyáztunk. Mégis, sosem lettek sajátjaink; a férjem, Rob - igazából Roy, de gyűlöli a nevét, azt mondja, sztriptíz táncosokat hívnak így -, nem szeretett volna, hisz egy egész életre gyermeket vállalni nagy felelősség, a sajátodon kívül egy másik életért is felelős vagy, satöbbi. Azt hiszem, felelőtlennek tartja magát. Pedig nem az; kitűnően vezet, nagyon körültekintő, az időseknek ahol tud, segít, remekül főz, jól keres… tökéletesnek tűnő élet állt előttünk, a házasságunk első hónapjaiban. Később, egy év után kezdett csak elromlani minden. Nem értettem, mi változott meg, amíg "csak úgy" együtt voltunk, sosem jelentett problémát, hogy felosszuk a házimunkát, be az időnket, mindig jutott egymásra, a lakásra, mindenre, amire kellett.

Aztán egyszer a fejemhez vágta, hogy belehajszoltam a házasságba, én tehetek róla, hogy frusztrált lett, mert ő csak próbál megfelelni, és rendes férj lenni. Akkor ledöbbentem. Ő kérte meg a kezem, addig szóba sem került a házasság, valahogy nem éreztem szükségét, azt hittem, ő sem. Egyből igent mondtam persze, de megbeszéltük, hogy hosszú jegyben járás lesz, az esküvőt magát csak később tartjuk meg; de az anyám olyan izgatott lett a hírtől, hogy egyből szervezkedni kezdett. Rob pedig helyeselt; ki hajszolt bele kit a házasságunkba? Nem kezdtem vele veszekedni. Annyira megdöbbentem, hogy csak álltam, a konyha közepén, egy vágódeszkával a kezemben. Mikor újra tudtam kontrollálni a gondolataimat, azon kaptam magam, hogy hozzá akarom vágni a deszkát, majd egyesével mindent, ami a kezem ügyébe akad. Az volt a szerencséje, hogy nem vagyok forróvérű, mindig mindent kétszer átgondolok.

Fiatal vagyok még, hiszem, hogy élhetek normális életet, lehet gyermekem, felépíthetem újra a régi életem. De ehhez egy másik férfi kell, egy másik helyen; ám mindezek előtt egy kis idő. És a válás, természetesen.

A bíróságon vagyok, két hete élünk külön. Mindenki szemét magamon érzem, pedig senki sem néz. Csupa fekete ruhás ember: bírók. Nem, talán csak titkárok, titkárnők, itt dolgozók. Az is lehet, hogy némelyikük takarít. Mit keresek itt? Nem kellene itt lennem. De meg kell tennem, muszáj, nem bírom tovább, már beleőrülök ebbe. Papírok, adatok, aláírás, férj, adatok, papírok, aláírás, panaszok, férj, aláírás, vagyon, férj; férj, vagyon, aláírás, férj… herce-hurca, harc, veszekedések, sírás, elkerülhetetlen. A szüleim naponta többször is feljöttek, édesanyám többször óvatosan figyelmeztetett, hogy tőlünk zeng a ház, mind a tíz emelet összes lakásában hallani, ahogy veszekedünk, de nem érdekelt, én csak nem akartam őt többet látni - mármint a férjemet. Az összes pénzemet egy bankszámlára gyűjtöttem, és megelégedésemre azt tapasztaltam, hogy elegendő a kis vagyonom egy közepes vidéki házikó megvásárlására. A lakás is az enyém, tehát amint Rob kiköltözik, elkezdhetem hirdetni, amit majd érte kapok, abból megélek egy darabig - jó sorom lesz. A mostaninál mindenképp jobb.

Hát ezt remélem a vidéktől. Egy házat, ahol szép időben kiülhetek az udvarra, koktéllal, napozóágyba; vagy kertészkedhetek, füvet nyírhatok, esetleg lehet egy pici medencém, magam, a barátok, és a gyerekeik számára; lehetne egy kutyám, mindig is kutyát szerettem volna - nagyot, szőröset, olyan mackó-szerűt; kereshetnék új állást, lehetnék végre óvónő, hivatalosan az a szakmám, mindig is arra vágytam, de Rob ellenezte, úgy gondolta, attól túlságosan megszeretném a gyerekeket, és erőltetném, hogy sajátunk legyen. Miért ne lehetne sajátunk?

Szóval a válás utáni harmadik hónapban eladtam a lakásomat, és kiköltöztem a külvárosba. A szomszédok mind nagyon kedvesek, és mint kiderült, két utcára lakik tőlem egy volt osztálytársam – újabban sokat járunk egymáshoz, kicsit megfiatalítjuk egymást, párszor még az éjszakába is bementünk. Szeptemberben, az új tanév kezdetekor félállásban óvónő leszek – ez azt jelenti, hogy minden másnap -, a magazin pedig cikkezésről riportok készítésére léptetett elő, így híres emberekkel is találkozhatok. A szabadidőmben pedig jut idő minden másra, amire eddig nem. A nővéreméknél nemsokára kiskutyák születnek.
Lassan a szívem is rendbe jön, és már csak a rossz emlékek fognak Robra emlékeztetni. És a Ray nevű csippendélfiúk.