Pillangó.

Nem az életre szóló boldogságot kerestem, sem a nőt, aki mindig mellettem lesz. Azt sem vártam soha, hogy gazdag és sikeres leszek, ott, ahonnan én jöttem, ez nem volt divat.
De sosem gondoltam volna, hogy kábítószertől kitágult pupillákkal fogok ülni egy éjszakai bár padlóján fényes nappal, habzó szájjal, és még csak a sajnálatát se nyerem el azoknak, akik a mosdóba igyekezve elhaladnak előttem.
Persze hallok egy-két „szánalmas drogos”, vagy „ha így él, meg is érdemli a jelen helyzetét” megjegyzést, de nem gondoltam volna, hogy senki nem fog megsajnálni annyira, hogy orvost hívjon hozzám. Ha végül túlélem ezt, azt nem nekik köszönhetem.

Mondhatnám, hogy az én mesémben is volt egy hercegnő, vagy legalább egy nagy nevű családból származó feleség. Egy jó állás, amihez öltönyt kell hordani és hivatalos eseményeken megjelenni, de sajnos egyik sem lenne igaz.
Ebben a történetben csak egy kávéházi felszolgáló, és egy pillangó szerepel. Méghozzá éjszakai. Ha el akarnám mesélni a történetet, azzal kezdeném, hogy egy nap én voltam a soros, hogy bezárjam a kávéházat, ahol dolgozom. Este negyed tizenegy körül lehetett és szemerkélt az eső. Úri kávézó ez, így fehér inget és fekete mellényt kell ott viselnem, de ezzel véget is ér a szépen szabott ruháim sora.
Szóval lehúztam a rácsot és rázártam a lakatot, mikor egy nő esett mellém a betonra. Szörnyen rövid piros ruhát és fekete magassarkút viselt. Valamikor egy bolerója is lehetett, de annak már csak cafatjai voltak. Az arcát nem láttam, de gyönyörű dús, sötét haja volt. Elájult. Nem hagyhattam ott, így hát eldöntöttem, hogy felviszem magammal.
A lakásomra bátran mondhatjuk, hogy egy lyuk. De csak erre telik. Ide vittem fel őt, és a kanapéra fektettem. Lelocsoltam egy pohár jég hideg vízzel, csak hogy meggyőződhessek róla, hogy nincsen komolyabb baja. Egy pillanatra kinyitotta a szemét (mély kék volt), körbenézett, aztán álomba zuhant. Én lezuhanyoztam, majd aludni tértem.
Reggel, amikor a vekker csörgött, a vendégem meg sem rezzent. Úgy döntöttem, kiveszek egy szabadnapot, így leszaladtam a kávézóba (egy sarokra laktam tőle), és beszéltem a főnökömmel. Visszafele vettem némi zöldséget és pár kiflit a piacon.
Mire haza értem, a nő felébredt, és értetlen tekintettel ült a kanapén. Enni adtam neki, és elmeséltem, hogyan került hozzám. Nagyon hálás volt, de azonnal elsietett. Egyértelmű volt, hogy bajban van – és engem nem akart bele keverni.
Ha már a szabadnapom ily módon feleslegessé vált, gondoltam, legalább szánok egy kis időt a kedvenceimre: Vian és Breton köteteket vettem le a polcról, és találomra felnyitottam őket. Sötétedés után kedvem támadt sétálni, kiszellőztetni a fejem. Titkon abban reménykedtem, hogy összefutok rejtélyes éjjeli vendégemmel. A kávézó felé indultam, aztán bejártam az egész környéket, de sehol sem találtam, így haza mentem, és eltettem magam a másnapnak. Egytől hétig tartott a munkaidőm. Sokáig aludtam, és olyan kipihenten érkeztem dolgozni, ahogyan már hónapok óta nem. A kollégáim furcsállták is.
Fél hat körül, amikor a randevúzó párok érkeznek, egyszer csak beállított a nő, ugyanabban a piros ruhában, és fekete magassarkúban. Az asztalához léptem, és megkérdeztem, mit parancsol. Azt felelte, „egy pohár víz jól esne. És egy ágy reggelig”. Megvárta a munkaidőm végét, és együtt indultunk haza. Beszélgettünk, és a szállásért cserébe pénzt ajánlott, amit természetesen nem fogadtam el; de megkértem, hogy vásároljon be. Azzal kvittek lehetnénk.
Egész este beszélgettünk: kiderült, hogy jártas az irodalomban, így könnyen találtunk közös témát. Reggel elköszöntünk, és fogalmam sem volt, hogy látom-e még valaha.
De láttam. Másnap megint eljött. És onnantól kezdve ez így ment: minden második éjjel nálam aludt, és egy cseppet sem zavartatta magát. Elmesélte a történetét, hogy hogyan lett belőle céda, és hogy miért kell elrejtőznie. Megkért, hogy ezt senkinek ne meséljem el, soha. Én is elmeséltem, hogyan éltem gyerekként egy rossz családban, ahonnan tizennégy éves koromban elszöktem, hogy bátyáimtól eltérően én némi szerencsét – és pénzt gyűjtsek, egy szebb jövő reményében.

Hetek teltek el így.
Nem történt közöttünk semmi. Még csak meg sem kívánt, érthető, a munkájából eredően. Neki mást jelentett az egész élet-dolog, mint nekem. Csak a pénztelenség volt közös kettőnkben, és az irodalom szeretete.
Balga módon, én megkedveltem. Ezt persze igyekeztem nem mutatni.
Sosem kérdeztem a zűrös ügyei, vagy a kliensei felől, inkább arra kértem, költőien írja le, hogy telt az előző éjszakája. Ez egy különös izgalmat keltett bennem. Úgy beszélgettünk, mint két bordélyokban tengődő művész a huszadik század elején.
Reggelente, mikor elköszönt, és én a kávéházba mentem, ő pedig ki tudja, hová, csak arra tudtam gondolni, milyen lesz, mikor másnap délután beül egy asztalhoz, a piros ruhájában. Sosem tudtam biztosan, de reménykedtem benne, hogy a többi felszolgálót emészti az irigység.
Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy eltűnt. Muszáj volt munkába mennem, de egész nap zavart és szétszórt voltam, három poharat is összetörtem – és senkitől nem kaptam borravalót.
Hazaérve egy borítékot találtam az asztalon, egy cetlivel
„Sajnálom, hogy kihasználtalak.
Ezt a csomagot vidd el a borítékon levő címre. Sok pénzt kapsz majd érte.
NE BONTSD KI!”
Odakaptam a fejem, ahol az összegyűjtött pénzemet tartottam. Na ná: ki volt fosztva.
Feltéptem a borítékot. Fehér pirulák hullottak ki belőle. Vagy harminc darab.
Hármat a számba tömtem, bár fogalmam sem volt róla, mik azok. Az utcára rohantam, és csak remélni tudtam, hogy nem a vesztemet találom ott. Szédülni kezdtem, és elmosódott a kép. Rázott a hideg, miközben folyt rólam a víz.
Így kerültem ide. És senki nem szán meg. Na nem mintha attól jobban lennék...
Szívesen a segítséget.