Bárbarát.

Szavak: hangok és szemek, illat, szívószál, mikrofon, habos kávé, ropogós, underground, ortopéd szemüveg, zene, zavar, radiátorcső, bazdmeg, család, színpad, villanykörte, narancs, meghittség, csipke, Jim Morrison, "pssz", asztronauta, sapka, ti-ti, színek, gáztűzhely, százaszsepi, arcodbahányt

Színek, szemek, hangok és illatok.
Köröskörül forgok, zavaros zene, füst, mikrofon. Nincs baj, ez az underground.
Egy Jim Morrison hasonmás megáll a pultnál, egy alter tyúk a jobb oldalán, aki szívószállal issza narancsszín koktélját, különlegesnek hiszi magát, pedig nem az, de azért megdugnám, persze az ilyenek nem hagyják magukat. Csipke bugyit hordanak, de minek, ha nem mutatják meg senkinek?
Most meg egy szőke tündérkén akad meg a tekintetem, és nem értem, hogy került ide, inkább egy kávézóban tudnám elképzelni, ahogy egy habos kávé mellett olvassa sorra a világ legvastagabb köteteit, amit ha felemel, szinte összeroppan, hiszen olyan vékony, és törékeny testű, a könyv pedig olyan nehéz.
És akkor egyszer csak elkiáltja magát, hogy "baszd meg", és ennél nőiesebb bazdmeget én még nem hallottam, nem lennék annak a helyében, akinek ez szólt, de akkor odanézek, és látom, hogy épp lehúzott valami töményet, és olyan undor van az arcán, mint ahogyan én azt mondom, hogy spenót, vagy család.
A színpadra fellép valaki, topog párat, megkocogtatja a mikrofont, hogy működik-e, olyan ritmusban, hogy ti-ti-tá, leveszi a sapkáját, mint az iskolában, vagy az asztalnál, megigazgatja ortopéd szemüvegét, mert az mostanában nagyon divatos, meg egyedi, csak abba nem gondolnak bele, hogy ez a kettő üti egymást; magyaráz valamit arról, hogy de jó, hogy ilyen sokan eljöttek, könnyekig hatódom a beszédén, de lehet, hogy csak az előttem álló - tántorgó - lány vattacukornál is édesebb parfümje csípi a szemem, pedig olyan meghitt és olyan családias... pf, na persze, a családról már kifejtettem a véleményem.
Körbenézek, ott áll egy srác, ebéd szagot áraszt, lehet, hogy egész nap a gáztűzhelyt támasztotta; biztos szakács.
Ott meg egy férfi a radiátorcsövet szorongatja, és arra gondolok, talán napok óta fázott.
Pillogni kezd a villanykörte a fejem felett, de a kiszolgálás nem áll le. Legurítom a söröm, és fizetek, mert nem bírom a látványt, és inkább lelépek; ezek a hétköznapok hősei, a földön járó asztronauták; ezek az emberek, nem azok, akik a végén úgyis hazaviszik a csajt.
Kilépek, a talpam alatt ropog az utca szemete, ott ül egy lány, mellette százaszsepi, megkérdezném, mi bántja, de azt hiszem, belealudt könnyeibe.

Hazaérve leülök, pisszentek még egy sört, mert sok volt a ma este, kavargó gondolataimat (és gyomromat) próbálom rendezni, de persze nem megy, és a faszom az egészbe.

Az arcomba hányt a valóság.