Kerek perec.
Kerek perec kijelentette, hogy vége. A szeme sem rebbent, nem párásodott be, nem csuklott el a hangja.
Azt hittem, szeret. Szentül hittem. Sosem fog elhagyni; biztos pont az életemben, mindig van valaki, satöbbi. Na persze.
Én nem szerettem. Én csak megszoktam. Tudod: megszoksz, vagy megszöksz. Előle nem lehetett szökni, így hát szoktam. Ő meg nagyszerűen...
Aztán egy reggel elém állt azzal, hogy terhes. Üvöltöttem, hogy azt hittem, gyógyszert szed. Azt felelte, szed is; mégis megtörtént. De ha már így esett, ő ugyan el nem veteti: nem lesz gyilkos. Akkor felpofoztam. Nem bántam meg. Az én gyerekemet várta, és nem kérdezett semmit. Az én gyerekemet várta? Igen, azt felelte. Hát akkor nyomás az orvos, én azt a babát nem akarom. Mondta, hogy majd megy. De nem ment.
Pár hét múlva láttam csak, hogy nem ment. Akkor megint felpofoztam. Ő sírt és üvöltött, de cigarettám füstjével együtt szálltak el szavai. Valószínűleg azon a napon nyomta el szerelemszivarának parazsát. Nem gomolygott tovább a nikotinláv.
A következő reggelre összepakolt, elém állt: ő ezt nem bírja tovább, ő így nem tud élni, tönkreteszem, ilyesmi. Nem sírt, meg ugye el sem csuklott a hangja, csak mondta-mondta, én meg már rég nem figyeltem rá, aztán csörgött a kulccsal, babrálta a zárat, kilépett az ajtón, aztán hozzám vágta a csomót, elment, fogalmam sem lehetett többé, mi van vele.
Vajon szült? Vajon mesélt rólam a gyereknek? Hova ment? Hol van most?
Nem szerettem ugye; de megszoktam: üresség maradt utána, hiány; már persze nem ő hiányzott, a bosszantó személyisége, a nyafogása. Csupán a mindennapi dolgok, a vacsorái; a csókjai, meg a szex. A szex az nagyon. Eléggé jó volt benne...
Jó volt, hogy volt nekem. Egy édes megszokás.
Na jó, talán szerettem. Talán szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése