Juditte.

Holdfény, habcsók.
Fülledt levegő, szakadt ruhák, alkoholszag.
Tengerpart, a legjobb whiskyk.
Kocsmák, a legrosszabb vodkák.
Szállodák, puha ágyak.
Aluljárók, utcák.
Svédasztalos reggeli, négy fogásos ebéd.
Mások maradéka, üres kifli.

Ez mind mi voltunk. Az élet mindent megadott nekünk - aztán meg mindent elvett. Voltunk kiskirályok, mikor mindenki a mi kívánságunk leste, és voltunk az utca söpredékei, akiket mindenki lenéz.
Különösebb oka nem volt hanyatlásunknak. Csupán felelőtlenül bántunk a pénzzel. Csak is mi tehettünk róla, nem hibáztattunk soha senkit. Mi mindig ott voltunk egymásnak. Juditte, és én.
Neki hosszú, dús, szőke haja volt. Én kopaszodtam, a maradék hajam pedig fekete volt, és a vállamat érte éppen. Ő telt volt, és fiatal. Én egy csontkollekció, közel a negyvenhez. Az ő hangja csillogott. Én rekedt voltam, dohányhangú. Énekeltünk. Gitároztam. Az emberek szerettek minket.
Már évek óta játszottunk együtt; egy sznobbárban volt éppen fellépésünk, mikor alig pár perccel a koncertkezdés után lövöldözni kezdtek, mi pedig elmenekültünk. Akkor elterjedt a hír, hogy előadás nélkül léptünk le a pénzzel, ami igaz is volt, és szerettük volna jóvá tenni, de többé nem hívtak minket a gazdagok törzshelyeire. Kocsmázni kezdtünk, de abból nem tudtunk megélni. Egy évvel később, mikor újra bárokba jelentkeztünk, mindenhol elutasítottak, máshova küldtek minket. Megváltozott a világ.
Ekkor jött az utcazenélés - többször a rendőrök vittek el minket. A börtönben legalább meleg volt. Sokszor azt sem tudtam, őt hova vitték, elhurcolták mellőlem. Mindig egymásra találtunk újra, és folytattuk, ahol abbahagytuk.
Aztán Juditte teherbe esett. Többé nem élhettünk egyik napról a másikra, keresnünk kellett valakit, aki befogad minket. A bátyja megtette. Szegényen, de legalább biztosan éltünk. Munkába álltam, és egyre szebb lett a világ, újra éltünk, és ahogy teltek a hónapok, egyre izgatottabbak lettünk. Vásárolgattunk a babának - lány magzat volt, azt mondta az orvos.
Akkor aztán eljött a nagy nap. A neonfényben úszó folyosón ültem, fehér ruhás orvosok jöttek-mentek körülöttem, láttam más izguló apukákat, rokonokat, forgott körülöttem a világ, a kávét kávéval kísértem, fogalmam sincs, hány órát töltöttem el ott, azt mondják, többet, mint amennyire emlékszem. Aludtam, édeset álmodtam, a jövőről, egy tíz éves kislányról, egy még mindig ragyogó és fiatal anyukáról, egy füves udvarról, kiskutyáról. Valaki a vállamat rázta, felriadtam. Égették a szemem a fények, és egy bajszos doktor állt előttem. Mondott valamit, nem értettem. Sírtam. Elismételte, de az agyam képtelen volt felfogni. Leültem, a kezembe temettem az arcom. Nem tudtam, mi történik, továbbra sem érzékeltem az idő múlását. Megérkezett Joel, Juditte bátyja. Sírt. Átkarolt; sosem voltunk jóban. Vigasztalt. Azt hiszem, pár óra telt el, mire magamhoz tértem. A férfire néztem. - Mi történt? - kérdeztem. Aggódó pillantást vetett rám. Elcsukló hangon annyit mondott: - Juditte... - éreztem, tudtam, hogy mi történt, de nem hittem el. Hallani akartam, hallani, hogy belehalhassak a fájdalomba, hogy ne kelljen elfogadnom, túllépnem rajta, csak végezzen velem a kín. Üvöltöttem, az orvost kerestem, akivel korábban beszéltem.
- Uram, a felesége...
- Nem a feleségem - ordítottam rá. Könnyek vitték el a hangom, zokogtam, kétségbe voltam esve, és dühös voltam.
- A hölgy... és a baba... egyikük sem élte túl.
Hát igaz. A felelősségteljes családfő érzése leszállt a vállamról.
Hazamentem, összedobáltam a cuccaimat, fogtam a pénzt, és soha többet nem tértem vissza a városba.

Fogalmam sincs az időről, csak élek, nem napról napra, még csak nem is óráról órára. Csak élek. Hol utcán, hol szállóban. Van pénzem. De nem kell a kényelem. Nem kell semmi; várom, mikor lesz ennek vége.
Alkoholmámorban; az agyam el van borulva, nem tudom, mikor fürödtem utoljára, sem azt, mikor szólt utoljára a csaposon kívül más hozzám. De nem is kell. Nem kellenek emberek. Magány kell.

Majd megtudod, ha átéled.